Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Az egyhangú Békés megyei útszakaszon még egy dolgot tartott megörökítésre méltónak: az egymástól szabályos távolságra emelkedő dombegyházi hun halmokat. „Mik lehettek azok hajdan? — tűnődött el rajtuk—ősdombok-e, harcos előőrsök vigyázó helyei?, vagy áldozat halmok, miken vitéz dédapáink ősistenünknek áldoztak?, vagy tán csaták holttesteiből rakták azokat, s behantolták felyül szépen?, nagy csatának kellett volna annak lenni. Ha azok a halmok beszélni, mi pedig hallgatni tudnánk..." S aztán eltűnt a fantáziakép, s az álmodozást felváltotta az álom. Mire felébredt, már el is hagyták a mai Békés megyét. Nem tartjük valószínűnek, hogy a „hírhedett mintagazdaság", amelyen keresztülzötyögtek kocsijukkal, ne Arad megyei lett volna már. A korabeli gazdálkodási mód és szemlélet érzékeltetésére azonban — minthogy itt sem lehetett sokkal különb a helyzet — érdemesnek tartjuk Jókai megállapításának az ismertetését: „E szép nagy uradalom — írja — roppant négyszögű táblákra van felosztva. Nyáron át kihordják a trágyát e négyszögű táblák közepére, roppant sáncokat emelnek belőle, télen aztán — szétterítik, ugye? — nem biz azt: meggyújtják szél ellenében, s elégetik, hogy ne legyen útban. Mondhatnók, hogy ha már nekik nem kell, eladhatnák a szomszéd helységeknek, azok szívesen meg is vennék, de hát nagy urak dolgához mi köze egy szegény poétának." A békési táj a Szegény gazdagok cselekményében is szerepet kapott. Hátszegi báróné (Henriette) halad át rajta kísérőjével: Satrakovics Gerzson úrral Csongrádra vezető útján, hogy beváltsa testvére lejárt váltóját. Egy kisebb, de a történetben fordulópontot jelentő mozzanat háttere lett Orosháza déli határa: itt ismeri fel Fatia Negra titokzatos alakjában a báróné saját férjét. Itt döbben rá, hogy minden bajuknak ő az okozója: ő rendezte úgy, hogy mind a négy ló lesántuljon („tönkretette a vasaltatáskor a kovács — mondja a dühében szitkozódó Gerzson úrnak a minden hájjal megkent, sápítozó kocsis — pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá' ), s ne tudjanak továbbjutni a Lénárd úr csárdájánál. Itt, ebben az Orosházától még jó 3 mérföldnyire és a már elhagyott utolsó „állomás"-tól negyedfélre — azaz három és félre — eső csárdában kellett éjszakázniuk, ahol újabb váratlan hír fogadta őket: a csárdás felesége beleölte magát a kútba. „A nagyidai veszedelem" igazi párját azonban nem a négy ló lesántulása, nem is a báróné által is jól ismert és kedvelt asszonyság öngyilkosságajelentette, hanem a titokzatos éjszaka: a Gerzson úr számára előre elkészített kulacs, amelynek altatóval fűszerezett italától egyhamar mély álomba is merült, továbbá az álarcos rabló váratlan megjelenése, ki — mialatt nyoma vész a kocsisnak — elrabolja Henriettét. A táj maga alig játszik szerepet itt. Csak a messze látszó orosházi tornyot említi az író, amely a sánta lovak lassú cammogása miatt „nem hogy közelíteni látszott, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, még sokkal jobb lovakon, s egyre tovább menne". Mint hátráltató tényezőre, még a nagyon elszaporodott, kiirthatatlan „indigénára", a szerbtövis erdőre sem hivatkozott az író. Mi, Békés megyeiek, persze, sajnáljuk, hogy a regényesség ekkorra már elnyomta a realitást. Hogy az izgalmak szorgalmazásával, sűrítésével az előkészítetlen, váratlan események romantikus halmaza uralkodik el a tárgyi valóság fölött, s az a mű, amelynek első harmada „remek társadalomrajzot.. ., reális 252