Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

a Vasárnapi Újság 1859. január 23-i szamában az alábbi „Szerény helyreigazítás/" volt kénytelen közreadni: „Azon rossz szokásomért, hogy útközben a helységek neveit nem szoktam feljegyezni, ezúttal hamar utolért a büntetés. More patrio cím alatti útleírásomban ugyanis egy helyen azt írám, hogy Orosházán az óhitű oláh lelkész igen szépen beszélt velünk magyarul, s most kisül, hogy Orosházán nincs is oláh parochia, mert ott nem lakik más, mint magyar! Én ugyan ennek nagyon örülök, de már most nem tudom, hogy hol beszéltünk mi hát az oláh tiszteletes úrral? S kénytelen vagyok felkérni szeretett útitársamat, Török Gábor urat, hogy segítsen ki, és mondja meg, hogy mi van hát Orosháza helyén: Tornya-e, vagy Battonya?, mert én, ha a fejemet levágják, sem tudom már. Jókai Mór". Hogy csakugyan egyszerű elírással — helynévtévesztéssel — van dolgunk, az abból is kitűnik, hogy az író Orosházát Battonya után emlegeti, márpedig a Pestről kiinduló és Arad—Zaránd megyébe irányuló utazás közben ilyen felesleges, sőt mi több, értelmetlen kitérőt nem tehettek. Kár, hogy Török Gábor helyreigazítását nem közölte a Vasanapi Újság. Jókait nemcsak a megírandó regény szempontjából érdekelte a Bihar—Zaránd megyei román lakosság élete és sorsa. A francia tudós állításának ellenőrzésén kívül arra is feleletet keresett, miért nem tudtak vállvetve harcolni a magyarok és a románok a szabadságharcban. Mik az akadályai a két nép barátságának, milyen tényezők segíthetnék elő a békés egymás mellett élést, a közös országépítő munkát — a nemzeti egységet? Arra hamar rájött, hogy az „1849-es tragikus testvérharcot el lehet és el kell felejteni" (Nagy Miklós), mert — idézzük a Feljegyzéseket — „nem a magyarok, hanem az urak ellen volt az oláh lázadás emelve". Ezt felismerve, két évvel korábban: 1856-ban az Erdélyi levelekben is leszögezte, hogy „a magyar nemzetnek kell elől menni a béke és engesztelés zászlajával". Tudjuk, javaslatát nem követte tett. Már a More patrio általunk idézett, Békés megyére vonatkozó részletének a befejező gondolata is azt sugallta, hogy Jókai a megbékélés egyik leglényegesebb elemének a műveltség többé-kevésbé azonos szintre hozását tartotta. Még inkább igazolják ezt azok a statisztikai adatok, amelyeket Zaránd megye írniolvasni tudó lakosságáról, annak nemzetiségi megoszlásáról közölt. Elmondja itt, hogy amíg az összeíráskor a kb. 53 000 főt számláló megyében „1540 magyar- és németajkú lakosság közt 559 írni-olvasni tudó ember találtatott", addig a népesség zömét — 97%-át — tévő, „51 323 oláhajkú között 503!". Vagyis a magyar- és németajkú összlakosságnak a 27,5%-a írt és olvasott, míg a román lakosságnak mindössze az 1%-a. Ehhez a szomorú adathoz a következő gondolatot fűzte: „Aki ebből sem érti, hogy mi a baj?, annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást!" A nagyfokú analfabetizmust persze nem lehetett egykönnyen felszámolni, sőt mérsékelni sem. Az iskolafenntartás joga az egyházakat illette, ennélfogva az állam aligha segíthetett gyorsan a bajon. A görögkeleti — az óhitű — felekezet pedig a legszegényebb lévén, nem rendelkezett olyan tőkével, amilyet a gyökeres változtatás kívánt.