Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ez a „természetalkotta remekmű", amely olyan fenségesen emelkedik ki a földből, „mint egy óriási templom homlokzata, ezernyi ezer karcsú oszlopával, mikből ha egy sor letört, mögötte ott látszik a másik", éjjel pedig, ha a lángoló villám megvilágítja, olyan, „mintha egy óriási orgona állna tűzben, lángban, mellynek rettentő hangcsövei vissza zengik az ég dördülését". Nem hagyta nyugton az emberi kezek vájta Csetatye Mare szédületes sziklapárkányokkal övezett és vakmerő folyosókkal átszelt hegyürege sem. Ez — szemben a Detonáiával — a dolgozó ember nagyságát, kitartó munkája eredményét és szépségét dicsőítette. A „nagy vár" sajátos módon egy „óriási beomlott sír" vízióját keltette benne. „Fenekén úgy ténfereg az apró emberfajta egyik kőmorzsáról a másikra kapaszkodva bajjal, mint a a féreg", — látta maga előtt a kegyetlen múlt rémítő káprázatát: a dölyfös római hódítók korbácsa alatt nyögő dák rabszolgák hangyabolyként nyüzsgő halálraítéltjeit, az áldozatok nagy tömegét, akiket ott földeltek el a bánya gyomrába, ha eljött a vég, el akarván temetni velük — hasztalanul — a „dák nép szellemét, öntudatát és múltja emlékét" is. Békés megye nem kínált ilyen lélegzetelállító, vadregényes tájakat. Itt nem talált olyan egyedi vonásokat, amelyek mozgásba hozták volna vizuális fantáziáját. A tárgyi valóság elemei nem lényegültek át látomássá, nem kaptak új színt és illatot; nem volt kellő hangulatuk, ízük és asszociatív erejük. Az akarat, a szándék pedig — bármily erős és őszinte is — enélkül nem teremt művészetet. A More patrio és a vele kapcsolatos vázlatos feljegyzések olvasása közben az az érzés erősödik fel bennünk, hogy Jókait inkább az a kérdés foglalkoztatta, igaza van-e annak a kortárs francia tudósnak, aki „az ellenséges hangnemben író tudósok véleményére" alapozva, azt állította: „Magyarország területén csak nemzetiségek laknak, a magyarokat hiába keressük — nincsenek sehol" (Feljegyzések, VI. notesz). Ez magyarázza a beszámoló, az útleírás alábbi részletét: „Egyébiránt egész Békésvármegye közepéig nagyon kevés hasznát lehet venni az oláh grammatikának (dacára ama francia tudós etnographiai rendelkezésének: Magyarország a Tiszáig oláh). Battonyán volt alkalmunk használatba venni az első ungye mér át, (hova-merre?). De ott is megszégyenültünk vele, mert a megszólított oláh atyafi magyarul felelt rá vissza, hogy merre visz az út. Hasonló arcpirulás ért bennünket Orosházán, a hol úti-társam a piacon beszédbe ereszkedett a román lelkésszel, egyről-másról tudakozódván tőle oláhul, mire az hasonlóul válaszolt; néhány perc múlva azonban kifutottak a szomszéd házból a lelkész gyermekei s apjukat magyarul szólíták meg; bizonyságául annak, hogy a derék lelkész otthon ezen a nyelven társalog; mi is így folytattuk aztán a discurzust, s úgy vettük észre, hogy lelkipásztorunk ollyan tiszta irodalmi nyelven beszél, mint akármellyik könyv; akarám mondani még jobban, mert azok sokszor nem ügyelnek a helyes írásra. így is kell annak lenni, a velünk lakó román nép szemmel látja, szívvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál olly nemes rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a mívelődésben, annyi lépést közelít a magyarsághoz". S itt álljunk meg egy percre. Jókait — nem kétséges — nagyon félrevezette hevenyészetten készített jegyzeteinek felszínes anyaga. Összemosódtak emlékei, s ennek eredményeként „adatait tetszés szerint formálható nyersanyagként" hasznosította jelen esetben is. Nem is maradt el az orosháziak tiltakozása. Végül 250