Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

jellegzetességeiről, a népviseletről, ismerkedett az emberekkel és azok munkájával, nem utolsósorban a műhelyek titkaival. Szerzett ismereteit azonban mindenkor átlelkesítette, önmaga történeteihez és elképzelt alakjaihoz hasonította. Nem lett soha rabjuk, uralkodott felettük, mert bár lehet, hogy a realista író leírása tökéletesebb, módszere szabályszerűbb, őt ez nem elégítette ki. Arra törekedett, hogy „az olvasó érezze azt a meleget, ami őt hevítette" alkotás közben. 1858 őszén egy ilyen egészséget orvosló, élmény- és forrásanyaggyűjtő út során került ismét személyes kapcsolatba a békési tájjal. More patrio — azaz ősi szokás szerint — gyalog és lóháton tette meg a fárasztó utat 10 főre nőtt kíséretével „Erdély nyugati havasaiig", a Bihar hegységig jó barátja: Török Gábor, volt Arad megyei alispán, forradalmi kormánybiztos (Világos után nála nevelősködött álnév mögé bújva Greguss Ágost) és két fia szíves kalauzolása mellett. Megerőltető út volt ez — radikális kúra és drasztikus gyógyszer a mellvérzés ellen. Talán a javaslatot tevő kiváló orvos: Kovács Sebestyén Endre sem tudta, mit is ajánl valójában betegének. „Tizennégy napig mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül, meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat átúsztatva, ugyanazon vastalpú bagariákban a tiszteletünkre rendezett bálban táncolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyolva hozzá" — emlékezett vissza a hatásos gyógymódra (mert jó időre kigyógyult bajából Jókai) a Tengerszemű hölgyben. Az októberi útnak igazi vonzerőt azonban a Szegény gazdagok főhősének: Fatia Negrának a titokzatos alakja adott. Már a korábbi, 1853-as erdélyi útján is — ennek útvonala nem érintette megyénket — hallhatott eleget a román báróról. Akkori értesülései azonban legfeljebb az érdeklődését keltették fel a téma iránt, a fantáziáját nem gyújtották fel. Látnia kellett a hátteret, a csodás vidéket, az „aranycsempészet és pénzverés színhelyét", megismerni a környék lakosainak a „psychologiáját" — sajátos életviszonyait és hiedelemvilágát, egyszóval a bányászéletet. A Vasárnapi Újságban 1858 október 31. és december 26. között More patrio címmel megjelent festői leírásokban gazdag útibeszámoló és az úttal kapcsolatos feljegyzések igazolják, mennyire lenyűgözte a táj festői szépsége Jókait. Átvergődve az Alföld szerbtövises mezőin és legelőin, hol a „kemény tövisek között a szántó-marha is félve jár, s a kaszások rongyokkal csavargatják be lábaikat, mert veszett sebeket ejt az emberen" e gonosz „nemzetgazdászati tünemény", eljutott a magyar Californiába, Abrudbányára és a Verespatak bányavidékére, lefestette a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, amelyhez „hasonló földtani alakzat alig lehet", volt az aranyat termő „nagy vár"-ban: a Csetatye Mare-ban, ahol a római kor megindítóan fenséges maradványait csodálta meg. Lenyűgöző hatással volt reá az élmény. „Az ember lelke elvész a látvány előtt... Csak az érzést lehet leírni, nem a látványt", ismerte be kínzó tehetetlenségét a földi csodákban gyönyörködve. Mégis megpróbálkozott vele; nem engedte pihenni a kivételes művészi feladat és a lehetőség. Csábította a Detonáta,