Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Lengyel Dénes emlékének Jókai életének két szomorú napja (Jókai és Békés megye) Az az egész világ elmúlt, melyben mi éltünk. Csak kövületek vagyunk már, a kik még gondolkoznak. (Jókai) Az a két esemény, amelyre, mint pillérre, Jókai megyenkhez fűződő, több évtizedes kapcsolatának az elemzését felépítjük, nem tartozik az író kedves emlékei közé. Időtartamukat tekintve alig hosszabbak egy, esetleg két napnál, jelentőségük azonban jóval nagyobb: döntő súlyúak és meghatározó jellegűek. Egész életre szólnak, mint általában a komisz, kellemetlen élmények, amelyek hasonlóan a kipusztíthatatlan tarackhoz, makacs szívóssággal vernek gyökeret a lélekben. Csaknem kiirthatatlanok. Olyanok, mint az élősködő plazmódiumok, amelyek hosszabb időre betokosodnak, és látszólag eltűnnek, hogy aztán váratlanul élőkké és virulensekké váljanak, s kínozzák-gyötörjék szánni való áldozataikat. Nehezen felejthető, alig-alig fakuló élmény volt mindkettő, úgyannyira, hogy végérvényesen nem is tudott a hatásuk alól szabadulni Jókai. (Különösen az első volt kitörülhetetlen hatással reá.) Átformálták egyéniségét, megváltoztatták érzelemvilágát és gondolkodásmódját, lelkes-lázadó ifjúból meglett férfivá, meglett férfiból békés öreggé tették. Az első arra döbbentette rá: minden elveszett: lebukott ifjúságának vezérlő csillaga — oda a magyar szabadság; a másik — ez jelentőségében jóval kisebb volt — a sötétedő napfogyatkozás eljövetelére, az „aranykor" végére figyelmeztette, csodálatos diadalainak szomorú alkonyát vetítve szeme elé. Az első történelmünk nagy tragédiájához: Világoshoz kapcsolódva kényszerítette egyéni és nemzeti sorsvizsgálatra: lesz-e még új tavasz, „kiviríthat-e még a gyöngyvirág a vérrel áztatott magyar földön", a másik — közel 40 évvel később — óva intette: leáldozóban van már a napja a közéletben, nevének csodás varázsa megtört, csak dekóruma, de nem pótolhatatlan részese immár a politikai arénának. Maradjon meg írónak, hiszen végképp elmúlt már az az idő, amikor neves minisztert (Gorove Istvánt) buktatott meg az egyik pesti kerületben. Nem férhet hozzá semmi kétség, az első volt a szomorúbb, a tragikusabb, hiszen saját sorsának reménytelenségét a nemzethalál sötét réme növelte elviselhetetlen méretűvé, összetörve és eltemetve egyúttal ifjúsága magasztos eszményét: a márciusi forradalom mámorító szabadságideálját is. Nem is tudott soha megszabadulni a gyötrő, felködlő vízióktól. Állandóan nyomában volt a kétely, s ilyen és ehhez hasonló töprengésre késztette: Volt-e valamilyen kézzelfogható eredménye a példamutató nemes erőfeszítésnek; elérhetik-e céljaikat ezek után a szabadságra vágyó népek? Törvényszerű-e, hogy minden és minden — „ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet, áldozatkészség és minden erő, a mi 236