Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

a szívben és agyban teremteni, alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberírtó gépeket halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb alkotását?" Lázas képzelete gyötrő ám valószerű rémképeket termett: vajon mi lesz velünk, szegény magyarokkal, ha „egy nagy catastropha talál kiütni a világban, a béke forradalma, az a Magyarország, melyet eddig fiainak hősi erélye tartott fenn államul, amidőn majd a vitézség nem tartozik az erények közé, meg nem menekülhet attól a sorstól, hogy mindenütt leszavazva, szétomoljon kantonokra, s legyen egy névtelen ország belőle, annyi felé irányult céllal, ahány nyelven beszélnek benne. Egy Polynesia a száraz földön". (Eötvös ugyanilyen gondokkal vívódott). A sok nyelvű hazában nem volt ez lázálom. Ha szétnézett ugyanis maga körül, különben is azt látta: „Hazánk nincs többé. A bennmaradóra nézve egy nagy börtön az, a kimenekülöre egy elsüllyedt világrész". S vajon ha netán életben maradna, ilyen országban lesz-e szükség reá?, hiszen „most practicus időkben élünk: hősöknek és poétáknak nincs keleté többé, nem ér a hazaszeretet, a délceg bátorság semmit ágyú nélkül". Egy üldözött poéta és egy mélyen megalázott, hitevesztett nép kilátástalan sorsa kapcsolódott benne össze, hogy leszámolva a közelmúlt részegítő, fenséges irányelveivel és ideáljaival, lelkesítő eszmények nélkül, félve és meglapulva, kiszolgáltatottan bujdokolva, védje azt, ami még védhető: önmaga és hazája becsületét — a szürke, lefokozott prózai életet. Ez volt a legtöbb, amit az adott körülmények között tehetett, amire egyáltalán vállalkozhatott Haynau és Bach rémuralma idején. Amikor nem a valódi győztes, nem az orosz cár, hanem az idegen segítséget kunyeráló, tehetetlen osztrák uralkodóház ülte undorító és indokolatlan „győzelmi torát", és illette „Kossuth-kutya" jelzővel azokat a katonákat, akiknek a bátorsága elől mint a nyulak menekültek az osztrák seregek a „világcsodaként emlegetett", bukásában is fenséges szabadságharc számos ütközete végén. Lélekölő keserves világ volt ez; szomorú „divatnak hódoltak" benne az emberek. Aki menekülni kényszerült, „darócruhát öltött, pór köntöst, nem olyat, mint aminőt most viselni divat, selyem utánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsis ruhát, zsír szagút, fontos talpút és a — megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a dandy, a hős lovakat vakart. S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz szegődött, másféle parasztnak adta ki magát. Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a vándorbotot, és elindult országot, világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalog ösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalba ... Egy elveszett múlt emléke s egy kínzó jövő réme szemei előtt". A széles békési pusztaság, a betyárok híres-nevezetes portyázó helye sokaknak adott alkalmas menedéket. Ahogy Degré Alajos visszaemlékezéseiből olvassuk, maga a vendéglátó Beliczay István nyugtatta meg őt is: „Ne félts te engem, amíg Békés vármegyében vagyunk. Nem fogod elunni magad, találsz itt (ti. a gerendási-csorvási tanyavilágban) pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még sohasem találtak egyet sem, s nem is fognak". Mindig kellő időben érkezett ugyanis az „értesítés" (általában egy suhanc betyár vitte), s ilyenkor — amíg a „vihar" elmúlt, másik biztonságos helyre húzódtak a körözött bujdosók, és 237