Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Nehezen kisikerített egy-két napos pihenőjét általában „magányosan, de nem tétlenül" kívánta eltölteni. Pihenni akart; ha lehetett, meghitten játszott gazdatisztje gyermekeivel is, csakhogy minél hamarabb felüdüljön. Mindig előre intette Torkos Imrét: ne árulja el senkinek, hogy „megszökött" Pestről, és a pusztára menekült. Leghuzamosabb ideig 1865-ben időzött a tanyán. Két hetet töltött lenn, hogy nyugodt lélekkel szerkessze meg a kiváló barátról: Szalay Lászlóról szóló akadémiai emlékbeszédét: a nemes barátság e nagyszerű apoteózisát. Méltó emléket állított ebben az önzetlen barátnak, s egyúttal annak a fél évszázadnak is, amelynek irányelveit — a történelmi múltból következtetve — nagyrészt ő és szűk centralista köre szabta meg. Szalay ugyanis következetesen ragaszkodott elvéhez: „A nemzetek tulajdonai egy esemény által nem változhatnak meg, mégha az az esemény óriási jelentőségű is". Magabiztosan hirdette, hogy a jövő útjainak a kifürkészéséhez és megértéséhez „a nemzet egész múltjának az ismerete" ad kulcsot. Általa lehet csak sikerrel következtetni „a történelem törvényszerű mozgására". Jól átgondolt, tökéletesen felépített, liberális szellemiségű emlékbeszédének magasfokú filozofikus tartalmát és eszmeiségét a történelemfilozófiai szemlélet következetes alkalmazása adja. Nagy biztonságérzettel támaszkodva doktriner centralista csoportjuk politikai elveire, nemcsak arra talált módot és lehetőséget, hogy hitelesen érzékeltesse, milyen erős volt barátjában az „eszme és az ember" belső harmóniája, hanem arra is, hogy kifejtse a reformkori vármegyerendszerrel szembeni fenntartásuk okát és eredőit, sőt megvallja a tudomány szerepéről és rendeltetéséről vallott nézetüket is. Erről ezeket mondotta: „A magányos tudós, ki önösségében mindent megvet: irigység tárgya lehet, de tiszteletet nem érdemel, úgy nem, mint a gazdag, ki arany-zsákját őrzi. A tudomány becse azon haladásban rejlik, melyet az életre gyakorol; a tudósok dicsősége, mint minden dicsőség abban áll, hogy embertársainak jótétén és nemesítésén dolgozik; abban, hogy tudományát szövétnekül használja, mellyel kortársainak homályos utait felvilágosítja, fegyvernek, mellyel legszentebb érdekeiért küzd, kincsnek, melyet javukra osztogat". Valóban — Szalay is, ő is így fogta fel élete rendeltetését. Miközben Eötvöst lekötötte a sokrétű munka, voltak, kik nem tudni milyen céllal, -lehet, hogy nem is rosszindulattal — kellemetlenkedtek neki. 1866. augusztus 20-ai naplójegyzetében a nemzetiségekkel való megegyezésen elmélkedve, egyszercsak váratlanul arra tér ki, hogy aznap kapott egy levelet — az általunk már az I. kötetben is emlegetett Simon Istvántól, „(ismert bolond, ki a világ regenerátiójára érzi magát hivatva, s az egész világot leveleivel zaklatja)", ki többek között a következőket tudatta vele: „Vigyázzon Ön, Deák is kidől a sorból, s önre várakozik a vezérlet, de Ön gyenge hozzá. Sajnálom, hogy Önnek Isten a szép tudomány s tiszta lélek s akarat mellé nem adott több erélyt, áthatást és eldöntőséget. Nagy-nagy hiba, a hol a döntő erély hiányzik, ott nem létesülhet semmi lélek emelő". Az „őrjöngő phrasisokon" végződő levél gondolkodóba ejtette az író-politikust, ki ezzel az igen elgondolkodtató megállapítással tette túl magát a kellemet230