Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

len hangulatú íráson: „E bolond ez egyszer sok igazat mondott, s egyéniségem iránt nem csak saját, de félek, sok józan embernek véleményét fejezte ki". Jellemzőnek érezzük a kis naplójegyzetet. A gyengéd lelkületű, meditálásra hajlamos érzékeny Eötvös, aki saját gazdatisztje családjától „bocsánatot kért", mert a Szalay-emlékbeszéd írásakor "oly sokáig alkalmatlankodott" körükben, még a zaklatott idegállapotú ember sértő gondolatait is becsülte annyira, hogy ne dobja mindjárt papírkosárba, hanem nézzen szembe állításaival. Egyértelműen következik ebből, hogy nem viseltetett előítélettel mások iránt sem. Megértette a pályakezdő fiatalokat is. Erre mutat naplójának 1864. november 21-én kelt bejegyzése, amely az okányi származású Noszlopy Constantinára és Eszmetöredékei-XQ utal. Ezt a kis dolgozatot az akkor még Bihar megyéhez tartozó Okány község földesurának, a nagyvilágban „halálra ítélten bolyongó" Noszlopy Antalnak és felesége Gattajai Gorove Annának a leánya — a vértanú Noszlopy Gáspár unokahúga — küldte el tisztelete jeléül neki. Eötvös ekként vélekedett a németül, angolul, franciául jól beszélő és értő, művészien zongorázó, irodalomkedvelő leánykáról és összegyűjtött gondolatairól: „Meggondolva, hogy 18 éves leánynak műve, valóban bámulandó mind a gondolatok mélysége, mind főkép a forma helyessége által. De rég nem tett irodalmi mű szomorúbb benyomást reám. Mennyi fájdalmon, mennyi szomorú tapasztaláson kell keresztül mennie annak, ki ily ifjan ily könyvet írhat. Ma Gorovénál (Gorove Istvánnál), ki nagybátyja, találkoztam vele. Nem szép, de kellemes alak, a fájdalom s betegesség kifejezésével szellemdús arcain. Ha él, szép irodalmi név, de még több keserű fájdalom vár reá". Megrendítő erejűek ezek a jó megfigyelőre valló sorok. Pontos diagnózis. A szegény leány hamarosan férjhez ment; Gabriella nevű leányának születésekor azonban súlyos idegbeteg lett, s a Schwartzer intézetben halt meg. A kiegyezés, amelynek előkészítésén sokat fáradozott, „politikai szükségszerűség volt, osztálykompromisszum, hatalmak kényszerű egysége az adott konstellációk közepette" — mondja róla Fenyő István Eötvös, a szónok című tanulmányában. Igaza van, mint ahogy abban is, hogy „alig valósult volna meg az ismert módon, ha Eötvös a maga részéről célravezető politikai és morális eszközökkel elő nem készíti". Vagyis ha nincs olyan mindkét fél érdekeire tekintettel lévő érdekegyesítő teóriája, amelyből teljesen hiányzik „a nemzeti szüpremácia nacionalista indítéka". Szemléleti és emberi korlátai akadályozták, hogy régi elméleteinek bűvöletében nem vette észre, hogy értékelése hibás. Hogy a birodalom — a monarchia — létét nem lehet megmenteni, legfeljebb a halála időpontját kitolni. Képtelen már arra, hogy saját gondjain úrrá legyen. Aztán meg eléggé a saját vágyai szerint ítélte meg a helyzetet, pedig tudta, hogy az abszolutizmus képtelen koncentrálni az államtest népeinek erejét, nem tudhat minden nemzetiség számára egyenlő jogot és szabadságot adni. A kiegyezés, persze, végül is nem úgy jött létre, ahogy ő elképzelte. Nem kapott benne irányító szerepet az önállósult Magyarország. A történelmi körülmények pedig nagyon is kedvezőek voltak. A poroszoknak az osztrák seregek fölött Kőniggratznél aratott győzelme (1866) pedig, amelynek hatása alatt Eötvös túlságosan lebecsülte Ausztria erejét, csak fokozta a reményt. Lelkesülten hirdette ő is, hogy „Ausztria romokban fekszik, s nincs akadály, hogy helyét, 231