Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

befolyása és hihetetlen személyi varázsa révén egyre jobban eltávolodik eredeti programjától és a trónfosztás felé közelít. Tiszteletre méltó, becsületes állásfoglalás volt ez. Sok nagyszerű hazafi, sok kiváló, lelkiismeretes politikus gondolkodott hozzá hasonlóan. Hogy csak az ismertebbeket említsük, például a „vér és vér mindenütt" kísérteties látomásával küszködő, „csillagokban olvasó" Széchenyi, aki úgy vélte, önmagának tartozik azzal, hogy kilépjen „egy olyan minisztériumból, amely romlásba dönti az országot! Beledőlni, másoktól vezettetve ... ám legyen; de hogy vezetnie kelljen az embernek rossz utakra, ez olyan agónia, amit nem tudok elviselni" — vívódott önmagával a Napló 1848. július 21-ei bejegyzése szerint. Aztán ott volt a „haza bölcse": Deák Ferenc, a józan ész és kérlelhetetlen tiszta logika alapjaira helyezett mérséklet és lojalitás következetes képviselője, akinek elvét a nagyszerű politikai érzékkel rendelkező, vele és Eötvössel egy időben lemondó, bátor miniszterelnök: Batthyány Lajos is osztotta, nem beszélve az ún. békepárt megfontolt vezéregyéniségéről, Nyáry Pálról és lelkes követőjéről Jókairól (róla a következő fejezetben lesz szó), vagy éppenséggel a Magyarország és Erdély uniójának előkészítését tiszta szívvel szolgáló s érte szenvedélyes hangú beszédeket tartó Wesselényi Miklósról stb. Eötvös, az erőszakmentes társadalmi fejlődés alapján álló, egészséges reformokat megfogalmazó és követelő író és társadalompolitikus Münchenben viszonylag korán rádöbbent, mit jelent az anyagi tehetetlenség és kiszolgáltatottság. Alig egy-két héttel családja megérkezése után, 1848. október 20-án ezeket írta barátjának, a történész Szalay Lászlónak a Majna melletti Frankfurba: „Sokan talán esztelenségnek tartják, hogy miután semmi veszély nem fenyegetett, elmentünk, te esméred azokat, kik jelenleg Pesten kormányoznak, s legalább megfoghatónak fogod találni, ha illy viszonyok alatt egyes emberek kivándoroltak csupa émelgésből". Megőrizte azonban kinn is élénk politikai érdeklődését, nem tagadta meg magyarságát. Állandóan figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, bár szomorú szívvel látta, hogy a vad forradalmi erők miként sodorják félre a jelentős értékeket. Majd így folytatta: „De mind ezen okoskodásoknál nehezebb és fontosabb az, mit fogunk itt külföldön tenni... Pár ezer forintot hoztunk magunkkal, de ha ez elfogyott, mit teszünk? Ha Kossuth és társai a kormányban marad (!), nem csak saját, de valószínűleg nőink (ti. Trefortné is!) birtoka is confiscatio alá esik, s ha ez nem történnék is, a jövedelmek bizonyosan nem fognak kiküldetni — mibül éljünk? ... Kérlek barátom, ha lehet, segíts; hogy munkát találjunk . . . Tudod, Treffort tökélletesen ír németül, én magam is, ha Treff, dolgozásaimat átjavítja, bátran léphetek fel... Legyen politicus cikkely, nagyobb értekezés, regény vagy historicus dolgozat,... ne feledkezz meg róllunk, minthogy én részemről megnyugtatva csak .akkor érzem magamat, ha elég munkát látok magam előtt, miből nem dicsőséget, de legalább családom mindennapi kenyerét várhatom". Ebben a légkörben kezdett bele nagy értekezése írásába. Ez volt A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása a magyar álladalomra. A gazdag forrásanyagra alapozott, nagy gonddal készített, két részre tagolódó, kiútkereső állambölcseleti tanulmány jóval reálisabb megközelítésű írás, mint Kemény Zsigmond forradalom után készített értekezései. A még le nem higgadt indula-