Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

célja, hogy fiaiból „urat" neveltessen, minthogy „predicator még se lenne, és aztán azt, ami ezután lesz oskolába, még se tanulhatná meg, azt, ami volt — kár abból sokat tudni, ... nem bánnám, ha felét is elfelejteném csak annak is, amit én tudok a múltból". Annyit jelent ez, hogy Eötvös, kit alacsony termete és gyenge testalkata miatt Orosházán és környékén „hitvány", de „jó bárónak" tartottak az emberek, Ravasz uramban és a hozzá hasonló értelmes gazdákban fedezte fel azt a fontos társadalmi képletet, amely reményt adhat arra, hogy „nemes Békés vármegye" s vele együtt az egész magyar haza, új erőre kap, és szép fejlődésnek indul. De a velük folytatott beszélgetések megerősítették abban is, hogy az iskolai oktatás tananyagát sokkal erőteljesebben kell a kor gazdasági-társadalmi igényeihez és körülményeihez kötni és mérni. Ki kell szűrni belőle minden kis értékű, felesleges kacatot, hogy ezáltal több idő jusson a korszerű, hasznos ismeretek elsajátítására. A ritka, de szerencsés találkozásoknak a jószemű kritikai realista író köszönhetett a legtöbbet. Közvetlen tapasztalás alapján tanulmányozhatta a paraszti észjárás egyik leglényegesebb vonását, a természetközelséget. Akkor is jelentős többlet ez, ha világosan látjuk, hogy az Eötvös által ábrázolt világ még a rövidebb és összefogottabb, cselekményközpontú novellákban is sajátos társadalompolitikai célnak rendelődik alá. Alig befolyásolja ez az alapvető írói szemléletet; többnyire itt sem az „érzésből támadnak a gondolatok", hanem fordítva — „a gondolkodás és az elmélkedés ébreszti és táplálja az érzelmet". (Bodnár Zsigmond) Novelláinak cselekménye zárt paraszti körben folyik. Kevés vonással ábrázolja hőseit, akik elementáris erővel kötődnek a földhöz és a mezei munkához. Ez a szoros érzelmi viszony és anyagi érdekeltség jelenti életük biztonságos archimedesi pontját, ez irányítja gondolkodásukat, ez formálja egyéniségüket, ez szabja meg aktív szókincsüket és beszédmódjukat. Mindent hozzá mérnek és belőle eredeztetnek. Az átélt eseményeket az éppen akkortájt végzett munkához kapcsolják (kaszáláskor, kapáláskor, aratás idején, a tiszaágotai téli vásárkor stb.), egyéni érzéseiket a természet megegyező jelenségeihez társítják, mintha így akarnák hitelesebbé, nyomatékosabbá tenni, megerősíteni a sajátjukat — akár a népdalban. Például a haldokló tót bérmunkásnak a kis leánykájára vetett szeretetteljes búcsúpillantása olyan, mint a „fergeteg előtti utolsó napsugár", az Apostagi portán felnevelkedett szép termetű, szorgalmas leány Pista iránti vonzalmának szerelemmé érése és hirtelen tudatosodása a napkelte mámorító szépségéhez hasonlít: „Rég világos a táj, mielőtt a nap fölkel, de habár az első szürküléstől fogva minden világosság csak a naptól jő is, mi felséges pillanat az, mikor e ragyogó csillagzat végre egészen fölmerül a láthatárunkon, s első sugarait a tájon elöntve, a madarakat énekre, az embert munkára hívja. Csak e pillanattól kezdve nyeri minden tárgy fényoldalát; a harmat, mely egész éjen át a mezőre szállt, csak most ragyog és gyöngyözik minden levélen és fűszálon, csak most érezzük, hogy új nap kezdődik, s új életbe fogunk. Ilyen azon pillanat, melyben a szív szerelmének öntudatára jut". A Téli vásár szánni való szerelmeseinek a szívébe is a természet nagy igazságai öntenek némi hitet és reményt: „Nézd csak, ott milyen sötét a sövény, s a fák is milyen szárazon 216