Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

mas földen jar. Es micsoda földön! Valóságos gyalázat, amit a szegény magyar földdel egy idő óta elkövetnek. Azelőtt a pusztákon gulya és ménes járt, a gulya meghízott s a föld zsírosabb lett: mindenki láthatta, hogy Isten a pusztát a marhának, a marhát meg a pusztának teremtette. Most a szántásnak se vége se hossza. Egyre nyúzzák, egyre vetik földjeiket, s végre is csak zsidó viszi el a termést. Még a kevés legelő, amit meghagytak, sem ér többé semmit. Töltést csinálnak töltés után. Mit ér a mező, ha a Tisza árja sem járhatja meg? Ha körülnézek és látom, ami a mai időben történik, örülök, hogy megvénültem. Húsz év múlva, amint a gróf inspektora mondja — verje meg az Isten a bolondját —, még a marha sem jár többé szabadon, nem lesz többé gulya az országban, és a gulyásokból mind isvájcereket (tehenészeket) csinálnak. Szinte jólesik, hogy nincs fiam, aki e nyomorúságot megérhetné". Az öreg gulyás múltidéző nosztalgiája természetesen nem Eötvös érzéseit tükrözi. Ó a Bach-korszak esztelen zsarnoksága idején is az értelmes jövő útját kereste, s ennélfogva számolt a retrográddá váló hagyományok felszámolásával. (Erre a Békés megyei Gazdasági Egyesületben, illetve az alföldi vasút — Nagyvárad—fiumei — megyei bizottmányában vállalt szerepének és tevékenységének az ismertetésekor bővebben kitérünk majd.) Tévednénk akkor is, ha azt állítanánk, hogy Eötvös tökéletesen azonosult a néppel, s mint író, velük azonos hőfokon élte át belső konfliktusaikat. Nem. Kívülről és felülről nézte sorsukat és életüket, de mindenkor résztvevő szívvel és megértő, meleg érzésekkel. Boldogan töltötte körükben az időt; örült, ha közelebbről vizsgálhatta természetes észjárásukat, és hasznos tapasztalatokat szerezhetett életkörülményeikről, megismerhette sajátos gondolkodásmódjukat és beszédjüket. Van valami Justh Zsigmond-i abban, ahogy az életerős, nagy munkabírású parasztembereket nézte. 1852. február 12-én így írt Szalay Lászlónak: „Tegnap csaknem az egész napot az orosházi tanyákon töltöttem. Ökrökre lévén szükségem, magam mentem a gazdákhoz, s egy szállásról a másikra, míg végre elesteledet (!), s ökröket ugyan nem találtam, de igen kellemes napot töltöttem, mert talán évek óta nem szóltam annyi józan, s helyét tökélletesen betöltő emberrel, mint itt, s talán soha nem érzem annyira igazolva nemzeti önérzetemet, mint az egyszerű gazdák között. Barátom! milly nép! milly büszke, s mégis milly nyájas, milly egyszerű szokásaiban, s mégis milly fogékony minden nemes érzés iránt, mennyire mívelt lelkű durva subája alatt, s mi derült minden komolysága mellett..., ki a népet az eke szarvánál látta, főképp itt az alföldön, hol az igazi magyar faj lakik, az bátran leveheti előtte süvegét..., ha az egyes individuumokat nézed, igen sok esetben megvallod, hogy nem csak olly ember előtt állsz, ki náladnál sokkal boldogabb, de ki sokkal inkább is érdemli, hogy boldog légy en.Ha Ravasz István urammal szólnál, kivel tegnap majd egy óra hosszáig beszélgettem, egyet értenél velem". A földbirtokos Eötvös sikertelen ökörvásárló útja az író és politikus számára járt jelentős haszonnal. Felfedezte és jobban megismerte a fejlett gazdálkodást folytató, eredeti gondolkodású, maga elé elérhető célokat tűző, sorsával elégedett parasztot: Apostagi János vagyonosabb ősét és társát, az észnek és a becsületességnek élő képviselőjét. Elfogadta Ravasz uram érvelését, akinek „minden vagyonossága mellett" (Eötvös szerint 112 hold saját földje volt) nem