Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

miniszter Wenckheim Béla így közölte saját maga és párthívei ellentmondást nem tűrő döntését Széchenyivel: „Eötvös Józsit nem akarjuk"; — ez pedig annyit jelentett, hiábavaló és eleve halálra ítélt minden próbálkozás; a bukás elkerülhetetlen. Mindettől függetlenül Eötvös társadalompolitikai nézetei — úgy érezzük — jól érvényesültek az utasításban. Tormássy János „politikai hitvallásá"-ból világosan kitűnik ez. Közvetlen megválasztása után mondott első beszédében — megköszönve a rendek bizalmát — ugyanis ekként határozta meg erkölcsi magatartását: „A követ ne legyen szervilis (szolgai) sem felfelé, sem alá tekintve, ne legyen szűk nézetek vagy kaszti egyes érdek tolmácsa, hanem tolmácsolja a közérdeket". Majd politikai állásfoglalásait illetően a következő pontokba szedte követi feladatait: „Tiszteletben tartása és erősítése nemzetiségünknek, mert hiszen lételünk ettől függ; hódolat az alkotmányos élet kívánatainak, és ez nem absztrakt elvek szerint, hanem történeti fejlődésünk és szentesített szokásaink figyelembe vételével; szünteleni előbbre haladás a reformok mezején, de a kivitelre nézve úgy, hogy egy nagy nemzettől tanulva, ne bontsuk le addig a régi fedelet, míg az új épületnek legalább falait fel nem emeltük, s ne szakítsunk egy kötelet sem, amit mással s újabbal pótolni nem tudnánk. Továbbá gondos őrzése hazánk függetlenségének, de el nem felejtve, hogy minket az idő hatalma más elemmel is sajátságos kevert állásba (helyzetbe) hozott, és ezen sajátságos állást ott, hol lehet, és amikor lehet, éppen úgy kell tudnunk hasznunkra fordítanunk, mint erősen védni jogainkat. Különösen a reformok mezején a hitbeli szabadság, igazságos teherviselés, igazságos jogélvezet, és ezek által naponkénti közeledés a nemzeti vagyonosodás, erkölcsi erő, műveltség és közös jólét felé. Végre pedig kitűrés, mérséklett nevelése (növelése), mint szándékos fogyasztása a bizodalomnak azok iránt és azok közt, akiken dolgaink kifejlése sarkallik". A megye kitüntető bizalmára joggal érdemes Tormássy — Kossuth és Lovassy egykori börtöntársa — képviselői programját tekintve nem állt messze Eötvöstől. Lehet, hogy az egyéni szabadságból fakadó „igazságos teherviselés és jogélvezet", továbbá a reformok mezején biztosított „hitbéli szabadság", vagy a nemzetiségekkel szembeni türelmi politika s még inkább az alkotmányos élet keretei közötti „szüntelen előrelépés a reformok terén" éppen az ő javaslatára került bele a megye által megkívánt programtervezetbe? Tormássy emlékezetes országgyűlési felszólalásai még inkább megerősítik ebbéli hitünket. Például az 1847. nov. 15-én tartott, sajtótörvénnyel kapcsolatos vitában, ahol ezeket mondta: „Küldőim sem a kerületi napló, sem az országgyűlési külön újság mellett nincsenek". Azt sürgetik, „mindaz, mi e tanácskozási testületben mondatik, az ország minden hírlapjában szabadon mondassék". Úgy kell azonban biztosítani a sajtószabadságot, hogy „amit közölnek, igaz legyen". Azokat pedig, kik vétenek az igazmondás ellen, büntesse érzékenyen a törvény. Az „úrbéri örökváltság" december 3-i vitáján tett felszólalása talán még ennél is erőteljesebben árulkodik az eötvösi indításról. Ebben ugyanis azt követelte Tormássy, hogy a nép mindenkire érvényes józan szabadság szellemében válthassa meg földjét, és váljék a polgári társaság (értsd: társadalom) egyenlő jogú tagjává. A nemzeti egység kialakulásához a szabadság és a tulajdon eszméjét