Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

dásaidból csak egy világos: hibáinkat orvosolnunk kell. Te azonban — a német közmondás szerint — „fürdőjével a gyereket is kiöntöd". A támadók sorában nemcsak Széchenyi elvbarátait lehet felismerni, ott volt a vármegyében az ellenállás fő támaszát látó és tisztelő Kossuth és középnemesi csoportja is. Nem is lehetett másként a reformkor lázas világában. Olyan regényről volt szó, amelyről vitathatatlan pontossággal állapította meg Csengery Antal: „Nincs egyetlen szépirodalmi mű, mely oly közel hozta az irodalmat az élethez, mint A falu jegyzője". Csakugyan. Ebben találkozott össze először „a regényírói szándék a kor magyar valóságával" (Rónay György). Egy-két sikertelen kísérletet nem számítva, elsőként Eötvös választotta témájául saját kora társadalmi valóságát, s mindjárt olyan művet alkotott, amely egy csapásra regényirodalmunk klasszikus alkotása lett. A szenttornyai magányban megkezdett és nagyrészt itt írt, két évvel később publikált Magyarország 1514-ben mondanivalója is a népbarát Eötvös mély demokratizmusát hirdette. Saját nemzedékének a gondjairól szólott ebben is, noha a történeti regényíró kötelességét abban látta, hogy „ne képzelő tehetségét, hanem azon ismereteket kövesse, melyeket magának, ha lehet, egykorú kútfőkből lelkiismeretes vizsgálódások által szerezhetett... A regénynek fő kelléke a valószínűség, mi elérhetetlen, ha az, mit az író regénye személyeiről elmond, nem fér össze azzal, mit azon korról és viszonyairól tudunk, melyekben e személyek állítólag éltek". A magyar állapotok vészes mozdulatlanságát tanúsítja, hogy a galíciai parasztlázadás okozta feszült politikai légkörben keletkezett Dózsa-regény jobbágysorsot idéző keserű igazságai érvényesek maradtak jó 300 év múlva is. Vagyis nem Eötvös vétett az epikai hitel ellen, amikor saját kora ősi kiváltságai ellen is perelhetett velük. Megállapításai a 48 előtti Magyarország s benne Békés megye politikai berendezkedésére is tökéletesen illettek. Figyeljük csak, mintha Magda Pál súlyos jobbágy terheket összegező, végeláthatatlan rideg tényei lényegülnének át a körmondat arányos ízekre épülő, szenvedélyes hangvételű tagmondataiban: „A ház, melyet a jobbágy épít, nem az övé; ura elkergetheti lakásából, s ő földönfutóvá lesz; a mező, melyet homloka izzadságával szántott fel s vetett be, nem neki termi gyümölcseit; gyermekei nem az ő örömére nőnek fel;... ha erősek és bátrak fiai, el fognak ragadtatni apai keblétől, hogy mint csatlósok és huszárok a büszke báró udvarának fényét neveljék, s csatáiban vérezzenek. Ha arra szorítván reményeit, hogy majdan faluja temetőjében elődei között fog pihenni, még erre sem számíthat: eljönnek urának ellenségei, s családjával és szomszédjaival marhaként hajtják el, hogy mérföldekre ősi lakától, más úrnak mívelje földjét". Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a Békés megyei rendek eszméinek erős valóságtartalmát és azok veszedelmességét felismerve, mindent elkövettek országgyűlési követté választása ellen. Eötvös ugyanis 1847-ben Békés megye követe akart lenni. Kívánsága azonban csak jámbor szándék maradt; nem támogatták a megye uralkodó körei. „Túlzó szabadelvűnek tartották" ott, ahol egy évvel később Táncsicsot két kerületben is felkérték képviselőnek. Csak a követek számára készített utasítások megszövegezésére kijelölt bizottságban kapott helyet. A megye nagy tekintélyű földesura; a későbbi főispán, majd 210