Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

' Haladó nézeteivel később sem tudtak megbékélni a megyei urak. Nagy regényeinek — A falu jegyzője (1845); Magyarország 1514-ben (1847) — merész hangvétele, sötét tónusa, bátor ars poeticája nem hagyott semmi kétséget írójuknak megalapozott elvi álláspontja, harcának erkölcsi tisztasága és elkötelezett demokratizmusa felől. Igaza van Sőtér Istvánnak: komor írás mindkettő, bár a komorság minőségében jól érzékelhető különbség van köztük. A falu jegyzőjében ugyanis „a szatíra, a vád, a felháborodott bírálat járuléka" az, míg a Magyarország 1514-ben esetében „a kiút-nélküli ember tragikus életérzésének a kifejezője." E más-más indítású komorság ellenére is jól érzékelhető hiteles képet tár mindkettő az olvasó elé. Az elsővel, A falu jegyzőjével kapcsolatban például sokáig uralkodott errefelé az a nézet, hogy Taksony megyéhez és Porvárhoz Békés megye szolgáltatta a coleur locale-t, a helyi színt. Hogy benne áttételesen az apósa elleni machinációkat ábrázolta Eötvös, ennélfogva a megyei életnek Péterfy Jenő által gondosan felsorolt visszás jelenségei is innen valók. Persze, itt sem voltak ismeretlenek sem az ólmos botos véres tisztújítások, sem a főispáni lakomákon zárt, baráti körben eldöntött fortélyos ügyintézési módok: a megyegyűlések „nagy taktikai műtétei", sem a zsidóüldözések, sem a statáriális bíróságok rémtettei, még kevésbé a nepotizmus, a megvesztegethető hivatalnokok basáskodása, a fenyítő törvényszékek brutalitása, a különböző hivatalok időhúzó aktatologatása és pörhalasztó packázása, azok a gonosz visszaélések, amelyek a legbecsületesebb parasztokat is — ha úgy kívánta a megyei vagy a nemesi érdek — haramiasorsra kény szeri thették. Mégsem vállalhatjuk magunkra e kétes dicsőséget. Bizonyos, hogy apósán kívül ő maga is tapasztalhatott több fájó negatívumot itt. Művével azonban, mely „nem szép mű, hanem szép emberi tett" akart lenni, ennél többre tört. Általános igazságokat hirdető és tükröző irányregényt akart írni, ehhez pedig — felfogása szerint — „a költőnek szabadsága ... csak annyira terjed, hogy a létező dolgok s viszonyok között ollyanokat választ előadása tárgyául, mellyek egy bizonyos eszmét fejeznek ki. Mint a festő, egy vagy más vidéket rajzol le, vagy több helyen létező vidék-részleteket állít össze egy egésszé, hogy egy bizonyos benyomást idézzen elé; ezt teheti, sőt ezt kell tenni a költőnek is, csakhogy az, amit leír — ha bár más rendben és körülmények között — csakugyan létezzen is; ki azonban, hogy eszméit testesítse, egyes néposztályokat s a kornak bizonyos irányait személyesíti, s így a létező emberek helyett úgy nevezett homme typeket készít, az felfogásom szerint túl ment a való művészet körén". (Szalay Lászlónak 1852. febr. 12-én Szenttornyán írt levél.) A „művészeti összpontosítás" elvén álló Eötvös, ki „regényeiben is inkább eszmék szóvivője" akart lenni, teljességre törő szatírájában nem elégedhetett meg egyetlen megye kínálta lehetőségekkel. Ahhoz, hogy hű képet adjon arról a Magyarországról, ahol „kivévén a telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, művészeket, nem-nemes tudósokat, ügyvéd s orvosokat, nagyobb s kisebb kereskedőket stb. — tehát a polgárságot és a népet — majdnem minden ember szabad", ennél jóval szélesebb háttér kellett. Titkárától: Berecz Károlytól tudjuk, aki elkísérte az 1843/44-es országgyűlés színhelyére, Pozsonyba, hogy pihenésképp ekkor írta, illetve diktálta neki tollba A falu jegyzőjét. (Téves tehát az a feltevés, hogy a regényt szenttornyai tuszkulánumá208