Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

arra, hogy hasznos ismereteket nyújtson és erkölcsös magatartásra neveljen. Addig ugyanis, míg tanítványai logikailag magukévá nem tették az óra anyagát, nem mehetett tovább. A tanítást és a munkát egységben látva, arra intett: „A gépiesség helyébe friss, erőteljes életnek, életrevaló tevékenységnek kell következnie" (Néptanító Könyve 1860. 1. sz.), s erre kell felkészítenie a társadalmat. „Inkább cselekedni és cselekedtetni kell, mint beszélni" az iskolában is, — adta ki az oktatás elvét és módját forradalmasítani akaró meghökkentő jelszót. Hervadhatatlan érdeme a Néptanítók Könyvének, hogy megértve a kor szavát, bátran kiállt a reáliák tanítására alapozott, munkára nevelő iskolatípus propagálása mellett. Örömmel tudósított a német tanítókongresszusokról. Sűrűn vett át ide vágó cikkeket és kisebb tanulmányokat a külföldi szakfolyóiratokból. Többször adott lényegláttató ismertetést a filantropinumokban folyó nevelő- és termelőmunkáról, szakszerűen elemezve azoknak pedagógiai indítékait is. Szívesen értekezett a munkára nevelés társadalmi jelentőségéről és hasznáról. A gothai konferencia (1856. május) szellemében világosan kifejtett nézetét: „Tévedés azt hinni, hogy a munkára nevelés által az emberek egyenlőkké lesznek". Nem; csak „képessé arra, hogy a természet törvényeit jobban megismerjék". Nem kis dolog ez sem, hiszen az így szerzett szilárd tudás és gyakorlati jártasság által „a nekik jutott erőket arra tudják használni, hogy magukon segítsenek", és kedvezőbb életkörülmények közé jussanak. Már csak ezért is múlhatatlanul fontos, hogy a tanító gondolkodásra nevelje tanítványait. Olyan embereket kell ugyanis kibocsátania az életbe, akik önállóan gondolkodnak és helyesen, logikusan következtetnek, és jól ismerik fel a reájuk váró feladatok lényegét. Az élet legnagyobb szépségét „az erőknek bizonyos hasznos célok végetti működtetése" — az értelmes munka adja. Ez minden öröm, minden nemes fáradozás forrása. Mégsincs értelme az esztelen vagyongyűjtésnek. Csak annak, hogy a munkával és a munka által kiteljesítse magát az ember; hogy állandóan tökéletesedjék — örömet és felüdülést találjon a természet erőivel szemben vívott emberpróbáló harcban. A hivatását szerető ügyes pedagógus sokféleképpen tudja kiaknázni a gyakorlati munkában rejlő óriási nevelőerőt, hiszen a fizikai munka nagy segítséget ad arra, hogy a tanulók legyőzzék rossz tulajdonságaikat: „az ábrándot, a határozatlanságot és az erélytelenséget". Jobban kitárulkoznak, bátrabban megnyilvánulnak nevelőjük előtt, ki ezáltal eredményesebben küzdhet rossz emberi tulajdonságaik, helytelen beidegzettségeik, mindenekelőtt a „felületesség és állhatatlanság" ellen, s kedvezőbben alakíthatja — edzheti és növelheti — tanítványai „öntudatát és értelmét". Vigyáznia kell azonban, hiszen „nem a gépszerű testi működés jelenti a munkára nevelést!" Nem mérheti növekvő terméseredményekkel nevelőmunkája sikerét és minőségi fokát. Az ő feladata más: készséges gondolkodásmód-fejlesztés — az „értelem mozgékonyságára nevelés". Ezzel a célkitűzéssel tulajdonképpen egészen a politechnikai képzés alapelvének a megfogalmazásáig jutottunk el. A filantropinumok ugyanis olyan magas szintre kívánták emelni a munkára nevelést, hogy segítségével a növendékek képessé váljanak arra, hogy majdan — ha ezt kívánja tőlük az élet — „az egyik kenyérkereseti módtól a másikhoz könnyen átmehessenek, s a tanultat alkalmazni is tudják". 198