Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

nem szerette azokat, kik „úgy táncolnak, ahogy azt a nótát hozzáértők és közel nem értők fújják" — örömmel sorakoztak föl a szerkesztő zászlaja alá. Sűrű egymásutánban értekeztek arról, miként kellene kivívni az iskola és a tanító tekintélyét, s milyen erkölcsi szabályokat kövessenek a kezdő és a „pályázó" tanítók. Kivétel nélkül hitet és bátorságot erősítő, öntudatot edző cikkek voltak ezek. Ilyen tanácsokat sugároztak: a tanító „a lelkésznek szerfelett ne hízelegjen, s előtte szolgai szerepet ne játsszék .. . Adja meg (neki) a hivatalához illő tiszteletet anélkül, hogy saját hivatala méltóságáról megfeledkeznék, s azt szolgailag lealacsonyítaná". „Ugyekezzék mindenben hivatalának méltóságát megőrizni." „A tanító nem csak az iskola falai között, hanem a közéletben is mindenütt tanító; kinek szent kötelessége a gyöngéket és tudatlanokat minden adott alkalommal felvilágosítani, oktatni és javítani." Elmondották, milyen jogok illetik meg őket, mióta a „kormány a tanítót az államhivatalnokok közé sorolta". Jelentős változásnak tartották ezt a fajta megítélést és társadalmi besorolást, hiszen általa a tanító most már „minden vele hivatalos összeköttetésben lévő személytől megkívánhatja méltán a személyét és hivatalát illető becsülést s tiszteletet. Nem köteles gyáván eltűrni durva, sértegető, lealacsonyító szavakat"; vagyis „joga van hivatalát minden idegen beavatkozás ellen óvni". Kötelességévé lett ugyanakkor, hogy „az egyes egyházi tagoknak vagy szülőknek olykor idétlen tanácsaikat, kívánságaikat, vagy éppen követeléseiket erélyesen és határozottan, de mindenekelőtt illedelmesen s durvaság nélkül utasítsa viszsza". Persze, nem ment át ez zökkenőmentesen egyik napról a másikra a gyakorlatba. Sok híve volt még a kasztszellemmk a reformkor liberalizmusa és 48. forradalma ellenére is. Vagy annak egyenes reakciójaként? Igazolásul a Néptanítók Könyve legelső számából a következő illemszabályt közöljük. Ilyen regulát kívánt: „Tartsa magát — ti. a tanító — a gyülekezet tagjaitól bizonyos távolban ... kerülje... a gyülekezetbeli kézművesekkel vagy éppen parasztokkali bizalmas te-gezést; velők sem saját szobájában, se nyilvános helyeken vagy éppen kocsmában ne kártyázzék, se ne tekezzen; vásárokon a laci-konyháján velők együtt ne idogáljon; disznótorokon, lakodalmakon, búcsúlakomákon sat. őket illetlen tréfákkal ne mulattassa; másból gúnyt ne űzzön, valamint maga is óvakodjék másoknak gúny tárgyául szolgálni". Hogy miért csak a saját gyülekezetének tagjaival szemben kellett volna betartania ezeket a bántó szabályokat, és hogy kivel is barátkozzék a szerencsétlen, arról egyetlen szót sem mond a rátarti értekező. És milyen legyen az eszményi tanító, ki jogosan szerez tekintélyt magának és iskolájának? Mit kell tennie önmaga kiépítése érdekében, hogy teljesíteni tudja az élet vele szemben támasztott igényeit, és okosan, korszerűen gondolkodó, becsületes, munkaszerető embereket neveljen? A preparandia ugyanis önmagában „nem teheti tökéletes tanítóvá az embert" a maga szűkre szabott képzési ideje alatt. „Ilyenné (relatív tökéletessé) csak több esztendők, folytonos gyakorlat és mindennapi tapasztalás után válhatik." Legfeljebb abban a nagy előnyben részesíti, hogy felvillantja előtte „teendőinek számát, mibenlétét és miképpeni 196