Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

nak a tanítóitól elválasztását határozta el". A döntés gyors meghozatalában — az önálló kántori állás gondolatának társadalmasításában — Szeberényi pedagógiai közlönyének jelentős érdemei lehettek. A halotti versezetek, búcsúztatók írásától, a temetési kötelezettségek ellátásától megszabadult tanítók számára jelentősen megnőtt mind a felkészülésre, mind a tanításra fordítható idő. Szerencsére nem járt ez együtt a tanulók iskolai elfoglaltságának a csökkenésével. Sőt. A nép tanodái választmány a megválasztott kántor díjlevél szerinti kötelességévé tette: tartson minden szerda és szombat délután énekfoglalkozásokat a nagyobb gyermekek számára (10-11 évesek), és csak a kisebbeknek hagyta meg iskolai szünetnek a két délutánt. A gimnáziumok felső tagozatán kialakított pedagógusképző osztályok-tanfolyamok ellenzői többnyire azért küzdöttek az önálló képezde felállítása mellett, mert azt várták tőle, hogy elsősorban nem kántorokat, nem kitűnő orgonistákat, hanem „ügyes tanítókat" nevel. Tudomásul veszi azt a realitást, hogy az egyházaknak (iskolafenntartóknak) is döntő súllyal reájuk lesz szükségük. Félelmük nem volt alaptalan, hiszen abban a heves vitában: hol legyen az Alföldön az ev. tanítóképző — Szarvason-e a gimnázium keretében vagy Csabán — a vitatkozók nagy részének az volt a legdöntőbb érve Szarvas mellett, hogy „ott találod hazánkban a legkitűnőbb choralistáknak több tagjait" — élükön Cho~ van Zsigmonddal. Voltak, akik valamiféle egyházi szemináriumi szerepet szántak a képzőnek, s amolyan protestáns szerzetesi nevelést vártak tőle. Mint jellegzetességet idézzük Szeberényi Andornak Gaál Dánielhez írt cikkét (Néptanítók Könyve, 1857. 3. sz.). Ezeket mondja itt: „Én részemről a képezdét távol akarom látni a gymnasiumtól több fontos okon kívül azért is, hogy itt elvilágiasodnak a leendő tanítók, megszokják a gond nélküli életet, a fényűzést, a nagyravágyást". Nehéz elképzelni, hogy létezett volna ilyen pedagógiai elveket szolgáló „úri iskola" Magyarországon a XIX. század közepén! Ennek a „leendő tanítókat" nagyravágyástól és fényűzéstől féltő teóriának a realitását különben maga a cikkíró cáfolta meg, amikor néhány sorral alább azt követelte — s ebben egyetértettek vele mindazok, kik magasabb iskolai végzettséghez, oklevélhez kívánták kötni a tanítói állás elnyerését —: a képezdék felállításával párhuzamosan „rendezni kell a tanítói fizetést, hogy a pályát felszabadítsuk kiskorúsága alól, s alkalmas egyénekkel benépesítve, tekintélyét meg lehessen növelni, s magát kedveltté tenni." Egységes központi intézkedésről természetesen ekkor még nem lehetett szó, ennélfogva a fizetésjavítás is legfeljebb csak szórványos jelenség lehetett. Az iskolától teljesen vagy csak részben függetlenített, mindössze énektanításra kötelezett kántorok kiválása révén pedig sokat lazulhatott volna elsősorban a nagyobb falvakban és mezővárosokban a tanítók egyházi kötöttsége. Kívánatos lett volna ez márcsak azért is, mert sok helyen volt nagyon kiélezett viszony a pap és a tanító között. E téren alig javult a helyzet a Skolka András által szervezett tanítóegyesület működésének a betiltása óta. De sokat jelentett volna a nevelők magabiztosabbakká, önállóbbakká és szabadabbakká válása szempontjából is. A folyóirat lelkes munkatársai, azonosulva Szeberényi általunk már ismert pedagóguseszményével, ki tudjuk: ellene volt az alázatosságnak;