Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

* csabai segédlelkész Magyarhon rövid története című munkájának ismertetését például ilyen tekintély romboló, kioktató kommentárral illette: „Amihez az ember nem ért, arról hallgasson!" El is hallgatott azonnal a lap számára örökre, jóllehet nem sokkal előbb még ő adott hasznos didaktikai irányelveket, filantropista jellegű gyakorlati útmutatásokat a pedagógusoknak „Trentovszky Ferdinánd lengyel bölcsész" könyve nyomán írt Oktatási szabályok című, szokatlanul terjedelmes dolgozatával. (Néptanítók Könyve, 1855. 6. sz. 347—360 1.) De könnyen megkapták mások is a fennhéjázó magabiztossággal szórt ilyen és hasonló megbélyegző jelzőket: „plagizáló", „zavaros", „logikátlanul rendszerező", „magyartalan stílusú" stb. hogy csak a leggyakoribbakra utaljunk. Vagyis a hangnem alig változott valamit a Peío/z-polémia óta. A téma, hogy ti. a kántori kötelesség ellátása ártalmára van a rendszeres iskolai oktató-nevelő munkának — lazítja a fegyelmet és akadályozza a tervszerű, folyamatos ismeretnyújtást — mint mondottuk, érdemleges vitát nem provokált, így a szerkesztő sem kényszerült arra, hogy saját álláspontját dörgedelmes kirohanásokkal védje és indokolja. Orosházán már 1840-ben (lásd az ev. egyház február 28-án tartott gyűlésének jegyzőkönyvét) megütközve tapasztalták az érdekeltek, miszerint „a tanítók és iskolás gyermekek idejét a napi kétszeri istentisztelet és a temetések annyira igénybe veszik, hogy a gyermekek alig tudnak valamit — alig vannak, kik az ifjak között nevöket le tudnák írni, annál kevesebben, kik számolni tudnak". Ezen a mélyen lehangoló sivár állapoton megütközve, racionálisabb „tanítási rend" bevezetésével igyekeztek változtatni, beiktatva az iskola tantervi anyagába a hittan, az olvasás, az írás és számolás mellé egyéb tárgyakat is, nevezetesen a „földleírást" — értsd: földrajzot —, a természethistóriákat és természettudományt, a „földészeti és gazdasági tudományt," a „közönséges történettudományt, összefogva Magyarország történetével", az „egészségügyi tudományt" s a szerződések s egyéb hivatalos iratok, beadványok ismeretét és Íratását stb. Csabán szintén nyomon követhető volt az életre nevelő tantárgyak hasonló méretű térhódítása az oktatásban. A „néptanodák felügyeletével megbízott iskolai választmány" 1855. jún. 13-án tartott értekezlete ezen túl azt is szükségesnek érezte, hogy megszigorítsa a pedagógiai fegyelmet is, s ezért a tanítási óra rangjának és súlyának fokozása végett parancsba adta, hogy „minden tanító tartozik d. e. 8—1 l-ig és d. u. 2—4 óráig tanoncai közt lenni, kivéve a hivatalos, különösen temetés miatti távollétet". Nem jelentette ez azt, hogy ne vett volna tudomást azokról a pedagógiai visszásságokról, melyeket a kántori teendők ellátása okozott. Utána ugyanis mindjárt ezt a figyelmeztetést olvassuk: „ ... a tanító urak, mihelyt tanóráikat befejezve, az iskolát elhagyják, a tanulókat soha és semmi esetre ne engedjék tovább az oskolában maradni, hanem bocsássák haza. Ugyanez teendő akkor is, ha tantermeikből hivatalosan távozni, különösen temetni kenteiének; ilyenkor a tanulók együtt hagyása s énekeltetése egészen céliránytalan, káros". Négy hónappal később (okt. 7.) már „közeli kilátás" nyílt az önálló kántori állás megszervezésére Csabán, sőt a Néptanítók Könyve az 1855. évfolyam utolsó (6.) számában már arról tudatott, hogy az egyház — öreg tanítója: Szemián Pál nyugdíjazásával párhuzamosan — „a kor igényeihez képest a kántori hivatal194