Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

helyi érdekű adatot a lapszéli jegyzetben: Tarczy Lajos és Vajda Péter hajdani beszélgetését idézte, s vele a híres pápai professzor mélyen elgondolkodtató kérdését: „Hát mit nem fog tanítani Szarvason?" Ennél bővebb utalást azonban nála sem találhatunk. A szépirodalmat 16 vers, 2 beszély és egy aforizmacsokor képviselte. Egyik sem szolgálta közvetlenül és hatásosan az esperességi iskola megmentésének ügyét. A versek kizárólag vallásos buzgóságra neveltek. Az isteni jóságot és gondviselést dicsőítették, s nem kötődtek sem a szarvasi gimnáziumhoz, sem az iskolai élethez. Közülük kettő (az egyiket Szeberényi, a másikat Elefánt Mihály volt ceglédi lelkész írta) „Az Úr imádsága"

Л exegetálta versben, abban a modorban, amelynek legművészibb megoldását Babits adta, „egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz" 1914-ben szerzett hasonló felfogású és felépítésű versével: a közismert Miatyánk-ksd. A két elbeszélésben — igaz — központi szerepet kapott már a középiskolai nevelés és a kollégiumi élet, az aktualizálás azonban nagyon erőszakolt bennük. Mondhatnók: kínosan félszeg. Nem a cselekményből következik, ezért aztán erőtlen és vérszegény is. Tendenciájuk sem szerencsés. Az iskolai nevelés gyenge hatásfokáról árulkodnak a pedagógia mindenhatóságát hirdető században, íróik sajátos módon annak a bizonyítására sem tettek kísérletet — pedig ez az Entwurf életbe léptetésével mind a szülőknek, mind a fenntartó egyházmegye iskolai bizottságának égető problémája lett — milyen előnyt jelent is valójában a nyilvánossági jog. Hogy a „közönséges — azaz engedélyezett nyilvános — iskola a társasági viszonyoknak is alkalmasabb készülő helye", mint a házi vagy a kis létszámú magániskolái nevelés. Jobban felkészít a társadalmi együttélésre, mert a gyermek ott, „ahol eleitől fogva több társokkal együtt nevelődik,.. . több oldalról pallérozódik. "A fővebb rendű gyermekek megtanulják ... az alsóbb állapotúakat jobban esmérni és inkább becsülni", míg „az alsóbbak hasonlóképpen helyesebb esméretet szereznek a felsőbbekről — és érdemen épült, állandóbb tisztelet öntetik beléjük". Más szóval, az iskolai nevelés összetett hatásrendszere révén „lesurlódnak kölcsönösen róluk az egymásról való helytelen képzeletek, és jobbakká formáltatnak" — ahogy ezt már Szilágyi Ferenc is hirdette az Erdélyi Múzeum VI. füzetében fellelhető tanulmányában. A mi két történetünk — sajnos — felemás módon ad igazolást erről. Inkább csak mint kivételek erősítik Szilágyi szabályát. Egyrészt a „felsőbbrendű gyermekek nem lesznek emberibbek és jobb szívűek", „nem hullatják el a születési, állapoti és vagyoni kevélységet", legalábbis nem az iskolai nevelés hatására (erre a történetekből nem lehet következtetni), másrészt a szegényebbek sem válnak olyan mindent elfogadó, engedelmes puhányokká, akik egyszerű tanári intelemre habozás nélkül hajlandók irányító elvként alkalmazni „a rendtartás, függés, engedelmesség, szorgalmatosság" azon jámbor virtusait, „melyek nélkül a polgári társaságban — társadalomban — nem lehet jól élni". Nem tudják levetkőzni otthonról hozott szokásaikat és negatív tulajdonságaikat. Ezeket az iskolai nevelés sem képes lefaragni róluk. Igaz, az egyik novellaíró: Orbán Pető — valószínűleg története mondanivalójából eredően- már ekként vallott a nevelésről: „A növelés teszi az embert emberré, de a növelés teheti és teszi őt ördöggé is, ha tudniillik rosszul vezetve, 176