Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ha elvétve van az". Arról, hogy az „oskola" le tudja-e (es miként) nyesegetni a rossz nevelésből fakadó vadhajtásokat, már nem beszélt. Novellájának dölyfös, ellenszenves figurája: Horgasi Pál sem tudott megszabadulni tőlük. Jót akaró anyja úgy beleplántálta szívébe a maga naiv-elfogult majomszeretetével a rendkívüliség és nagyrahivatottság tudatát, hogy tökéletesen megzavarta különb sorsra hivatott fia gondolkodásmódját és mentalitását. Gyógyíthatatlan önhittség és nagyképű zsenitudat, megalapozatlan becsvágy és dacos elégedetlenség, gátlástalan akarnokság és mindent megvető gyűlölet lett a jellemzője. Át akart gázolni mindenkin, akit bármilyen szempontból maga fölött érzett és tudott. Öltözködésben és költséges szórakozásban versenyre kelt a leggazdagabb fiúkkal. Féktelen indulattal felrúgta az iskola és a társas élet szabályait — öntörvényt szabott magának és életének. Mikor aztán bajba került (s az iskola elhagyására kényszerült), arra is képtelenné vált, hogy az adott lehetőségek között okosan válogasson. Nem tudott belekapaszkodni az alapvető erkölcsi normák biztonságos mentőövébe, s rossz szellemére hallgatva, nem tett különbséget még a jó és a társadalmilag káros között sem. Talajtalan és menthetetlen lett. A hasonló nem-nemes származásúak megvetve fordultak el tőle, ki fondorlatos módon, szívtelenül kifosztotta szüleit, kicsalta utolsó fillérjüket is, abban a csalfa reményben, hogy azzal elérheti önző, nagy rátörő célját. Az előkelő család tagjai azonban hamar felismerték — nem közéjük való. Végül még jótevőjére is fegyvert fog, és mint üres, erkölcsileg éretlen hazug-handabandázó gonosztevőt méltán éri utói a végzet. Horgasi ámokfutó törtetésének, meghökkentő személyes konfliktusainak — nyugodtan leszögezhetjük — nem volt soha semmiféle politikai indíttatása. 1852-ben nem is lehetett. Nem azért tanult, hogy fölnevelkedvén majdan az emberi egyenlőség élharcosa legyen. Kizárólag önmaga egyéni karriere foglalkoztatta. Uralkodni vágyott — nem elsőnek lenni az egyenlők között. Mindenáron fel akart jutni a ranglétra csúcsára, ahogy egykor szegény anyja is képzelte. Arra, hogy ebbéli célját nem érheti el, hogy a nemesi előjogokat védő és törvényként kezelő feudális hatalom szigorú és merev korlátain aligha léphet túl, politikai éretlensége következtében nem is gondolt. Orbán, az író, sem vélekedett róla másként, ahogy ezt az alábbi didakticista jellegű megállapításából is kiolvashatjuk: „A születési előnyt persze — nem ugyan társadalmi szabadelmüségböl, mert illy magas világnézetre lelke még nem emelkedhetett, hanem önhittségi vakságában mérlegelni nem bírta, nem tudta". De vajon mit akart az író és a szerkesztő ezzel a romantikus fordulatokkal és lélektanilag alig-alig megokolt motívumokkal gazdagon megtűzdelt történettel (A növelés áldozata), amelynek a főhőse a gyakorlati pedagógia csődjét és az iskolai-kollégiumi nevelés hiábavalóságát és eredménytelenségét sugallta? Miből gondolták, hogy hasznosan agitálhatnak vele a szarvasi gimnázium megmentése mellett? Azért találták csak közlésre méltónak, mert benne egyedül a jobbágyivadék a negatív figura — ő a „növelés áldozata" —, míg a grófi sarj, akinek a szemléleti, erkölcsi gazdagodását nem igazolja az iskolai életről festett tabló, eszményien tökéletes? Meglehet. Valóban annak a rétegnek a hiúságát legyezgethették vele, amelytől a nagyobb anyagi támogatást remélték és várták. Elképzelhető, persze, az is, hogy esetleg csak hatásos ellenpontnak szánták, 177