Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

sírjába, s az általuk sárral dobált költő, a méltányosabb utódok előtt sérthetetlenül s győzelmesen álland a halhatatlanság csarnokában". Tévedés ne essék: mi Szeberényinek nem kritikája nagy tévedéseit rójuk fel bűnül. Tévedni bárki tévedhet. így a kritikus is. Nem írhatjuk elő, hogy valaki a későbbi korok ízlése szerint szeresse vagy ítélje meg vagy el kortársait. Ennélfogva nem protestálunk az ellen sem, hogy Petőfit ifjú költőink rangsorában Kerényi és Tompa után tette. Olyan mérhetetlen különbség volt az élmények friss gazdagságában és művészi átélésében, az élet, a valóság természetes érzékelésében, költői asszociálásában és szemlélésének irányultságában, a plebejus népi kötöttségben, a művészi érzékenységben kettőjük között, hogy bátran leszögezhetjük: valójában nem is ismerhette, nem is érthette meg Petőfi költészetét. Szeberényit ugyanis az iskolában tanult, verbálisan elsajátított poétikai szabályok kötözték, Petőfit meg saját szíve és határtalan lelke irányította. Ez pedig óriási különbség. Ezért volt képtelen Szeberényi az egyszerűséget, mint első és mindenekfölötti szabályt elfogadni. Ezért kalapálgatta folyvást a rímeket, egyes egyedül arra ügyelve, hogy ne vétsen a szent szabályok ellen. Az sem idegesítette, hogy versei — elveszítve közben természetességüket — egyre inkább csinált virágok lettek. Mint általában minden rímkovács, azzal védhette magát ő is: a költőnek nem lehet sem kedve, sem ideje „mindennapi dolgokat" írni, ennélfogva gondolatait sem fogalmazhatja meg közönséges nyelven. Petőfi ezzel szemben tökéletesen megérezte és irányelvévé is tette azt a nagy igazságot: „Akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs". A verset nem a cikornyás nyelv, nem a körülményeskedő, affektált stílus, hanem az őszinte érzés és a természetes, nyílt egyenes beszéd teszi. Erre a nagy magatartás- és nézőpontbeli különbségre alapozva mondottuk előzőleg, az is csoda, hogy barátságuk viszonylag sokáig tartott. A két részletben közölt bírálat után másfél hónapnyi fegyvernyugvás következett, miközben Petőfi mindössze 18 sorban reagált a személyét és költészetét ért támadásra. Ez volt az Adatok „A kritika titkaihoz". Tudjuk, ebben sem említette még Szeberényi nevét. Két kádenciákat folyvást kalapáló lelkes honfiról szólott mindössze (úgy látszik, ily sok rosszindulatot nem tételezett fel egy emberről), továbbá a nagy-nagy ökör és a kicsiny kis pacsirta képpel szimbolizálta diákkori kapcsolatukat. Három nappal e cikk megjelenése után a szerkesztő Vahot Imre utasította vissza „ünnepélyesen" Szeberényi „Petőfii dicsőítő versét", „kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek úgy nevezett barátjaikat szemben dicsérni, álarc alatt pedig gyalázni szokták. Megközelítőleg sincs bennük annyi sértés, amennyit Szeberényi állít, s a huszada sem annak, mint amennyit ő szórt bírálatában Petőfire. Vegyünk egy-két példát: A Disznótorban с vers pl. émelygést okoz; Petőfi versbe nem illő kifejezések alkalmazására aljasodik (az aljasodik szó használatát különösen kedvelte). Nem különb ennél az „ügyes kezdő" diffamáló titulus többszöri hangoztatása, a Petrovics név nem vezeték- vagy családnévként, hanem „nemzetiségi" névként történő emlegetése, amellyel kétségkívül a „nemzeti költő" tekintélyét kívánta megingatni és aláásni. Hasonló vonásokat láttat a Deákpályám с vers kritikája is. Azt írja róla, hogy van ugyan benne „egy kis elméncség", de különben a „legotrombább emanációja a méregnek és a haragnak" (!!). 160