Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Lehetséges, hogy a volt selmeci diák, az ottani magyar társaság elnöke, ne érezte volna ki a versből a felszabadultság örömét? Inkább azt hisszük, tudatosan nyitotta fel rosszindulatának zsilipjeit, és akartán magyarázott bele „otromba" gyűlöletet. Nem hisszük, hogy ne vette volna észre azt a pompás nyelvi bravúrt, a „kutyáliter" kevert nyelvnek azt a páratlan összhangját, amely legalább olyan mértékben dicséri a költő egészséges kamaszhumorát és nyelvi leleményét, mint amilyen mértékben kipellengérezi a magyar iskolák latin tanításnyelvét. Több mint húsz latin szó és kifejezés 24 sorban, s mindez a diákhumor érzelmi-gondolati síkján! Azaz, nem a kudarc fájdalmát, hanem a kötöttségeitől megszabadult ifjú egészséges életkedvét tükrözve. Annyira őszintén és oly tiszta csengéssel, oly puritán egyszerűséggel és természetességgel, hogy szinte nem is érzékelhető, vajon a benne lévő humor csakugyan „halandó létünk cukrozott epéje-e?" Szeberényi füle ebből mit sem akart kihallani. Különben is folyton akadékoskodott, egészen a mélyen sértő, tiszteletlen közbeszúrásokig (pl. A nagy világ, az életiskola / Verítékemből ott sok elfolya — közbeszúrás: „Jó, hogy nem mondja, hány itcze?"), nem beszélve azokról az élő nyelv sajátosságait elfogadni nem akaró, nevetséges és felesleges „helyesírási" szabálymagyarázásokról, amelyeket előzőleg már ismertettünk, vagy arról a bölcs tanácsról: jobb lett volna, ha Petőfi előbb egy érettebb, tapasztaltabb költővel kijavíttatja verseit, mielőtt azokat a nagy világ elé bocsátja. (Talán csak nem önmagára, a kis Petrovics első verseinek a kritikusára gondolt?) Egy bizonyos: nehéz lenne Etőfl Andor bírálatából egy jottányi jóindulatot és baráti szeretetet kisajtolni (emlékezzünk: megjegyzéseit „barátságból és szíves indulatból" írta), ámbár durvaságai nagyon eltörpülnek a Leleplezések valóságot elferdítő rabulisztikájának ármányos szófacsarásai, szofisztikus érvelése és mirigyes dühe mellett. Úgy látszik, az irodalmi kritika műfaja önmérsékletre intette. A folytatás — a Leleplezések I—///. — valójában szomorú karikatúra, amelyre a torz vonások tökéletes egyeduralma jellemző. Hitelesebbet senki sem készíthetett volna a 40-es évek Szeberényijéről. Itt önmagát adta. Ha hasonlattal kívánnék élni, azt mondanám: olyan vívó volt, aki a támadásban érezte erősebbnek magát, ennélfogva csökönyösen hajszolta ellenfele megsemmisítő lerohanását, s közben minduntalan megfeledkezett a higgadt, körültekintő védekezésről. Csak a maga eszével gondolkodott, s mindenáron érvényesíteni akarta saját elképzeléseit, akár reálisak voltak, akár nem. A Leleplezések hősködő vagdalkozásait olvasva, egyre jobban megvilágosodik előttünk: Petőfi szavaiban az igazság volt a legbántóbb. Azaz a tehetségtelenségnek és a költői babér hasztalan és meddő hajszolásának kertelés nélküli kinyilvánítása, selmeci diákkapcsolatuk kegyetlenül célzatos, valószínűleg helyénvaló aposztrofálása és a személyes felelősséget a nagy közönség előtt nem vállaló, álarc mögé bújó gyáva kritikusi magatartás elítélése. Ez a magyarázat arra is, miért száll vissza, mint súlyos bumeráng, minden érv és minden sértés Szeberényi fejére. Állításai, körmönfont okoskodásai, sántító következtetései nem mások, mint a sértett önérzetnek tomboló dühkitörései. Hiábavaló próbálkozások önmaga vélt erkölcsi tisztaságának és becsületének a védelmére. 161