Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Hisz Petrarca és Petőfi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. Ez talán nem egészséges, és nem illik a zsenge életkorhoz? Nem élhet-e egy húszéves ifjú szívében saját elhivatottságának a tudata, vagy az a vágy, hogy egykor majdan nemzetének elismert költője, esetleg vezetője legyen? Miért ne vallhatná meg akkor ezt egy olyan — „erejét, önbecset férfiasan, álszemérem nélkül érző" ifjú lélek, akinek az őszinteséget születésekor a bölcsőjébe tette a sors pólyának, hogy elvigye magával a koporsóba is szemfedőnek? Igaza volt Szeverinnek (Dobrossy István) : ezen csak néhány irigy költő és kritikus akadhatott fenn, aki „Petőfinek nyomába se hághat, s mégis a legnagyobb elbízottság — pöffeszkedés — és dölyffel ül a türelmes pegazuson, csakhogy ezen gőgjét a világ előtt ügyesen tudja rejtegetni; a világ pedig külszínből ítél". Közéjük sorolhatjuk Szeberényit is, aki azzal mutatta ki félreérthetetlenül Petőfi iránti rosszindulatát, hogy most is mellőzte a szövegközi érzelmi és logikai kapcsolatokat, s az általunk közölt versrészletből csak a második szakaszt idézte, s ennek alapján tört pálcát a költő önhittsége, „elbízottsága" fölött. 1845 őszéig Petőfi és költészete az acsarkodó kritikusok össztüzében állt. Szokatlan nyíltsága, kihívóan nyers őszintesége, szavainak és érzéseinek, de tovább megyek — cselekedeteinek az összhangja, ingerlékeny, könnyen lázadó indulatos természete, merész társadalompolitikai elve, tudatos népszeretete, nagy népszerűsége s nem utolsó sorban óriási tehetsége rövid idő alatt kihívta maga ellen a „középszerű, fanyar tehetséggel bíró irkászok s a mindenben gáncsoskodó kritikaszterek" haragját. Szinte alig múlt el olyan hét, amikor ne kötöttek volna bele verseibe, vagy Úti jegyzeteibe, esetleg szerkesztői munkájába, mert bizony „nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál". Ilyen körülmények között csakugyan nem lehetett sok öröme a kritikusokban, akik „minden hulladékot gyönyörrel falnak fel". Joggal írta róluk ezeket a szarkasztikus sorokat: Rágódjanak, szegények, Csak élősködjenek! Hiszen ha nem csalódom, Tán ők is emberek. A vers 1845. február-márciusi datálása nagyon valószínűsíti, hogy epés kifakadása a volt barát: Szeberényire is vonatkozott. Csak az év utolsó negyedében, a Petőfi contra Szeberényi ügy lezajlása után 4—5 hónappal jelent meg az első olyan kritika, amely méltányolva Toldy Ferenc objektivitásra intő, szelídebb hangvételű bírálatát, végre ellentámadásba csapott át, és leleplezte Petőfi ócsárlóinak, rosszindulatú jóakaróinak mesterkedéseit, emberi-költői törpeségét. Kizárólagos állítással adta tudtul nekik: „ ... hiába akarják ... Petőfi örökzöld koszorújának leveleit lerágni az apró hernyók, — ők hasztalan erőlködéseik közepette le fognak hullani az élet fájáról a feledés 159