Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Más szóval attól, amit Petőfi maga elé tűzött, jól érezvén meg a népiességnek, mint költői irányzatnak a politikumát. Idáig eljutni, ezt megérteni nem lehetett könnyű dolog. Kölcsey például éveken át „találgatta a parasztdal tónját", s bevallása szerint „nehezebb tanulmánya egész életében nem vala", mégsem tudta tökéletesen megfejteni és elsajátítani a titkot. Szeberenyi költeményei, amelyek mindenkor a műköltői ihletés és nyelvi-formai kelléktár elsődleges bélyegét hordozzák magukon, s legfeljebb a kordivathoz alkalmazkodva színezőként engedélyeznek egy-két népnyelvi elemet a versben, nem jutottak el sohasem a népi szemlélet, érzés- és gondolatvilág, a tiszta dalforma megértéséig. A Petőfit üdvözlő bordalszerű vers is az epikához jobban illő és közelítő felező 12-esben (alexandrinus) készült, s mesterséges, műköltői nyelvét csak néhány kifejezés igyekszik népiessé tenni (ebül vagyunk; a krumpliszesz moslék; az ördögöt!; elviszi a manó; az isten verje meg stb.) anélkül hogy a dévaj jókedv természetes ízét és fesztelen hangulatát hitelesen érzékeltetné. Hogyan érezhette volna ki hát ezekből a keresetlen szavakból a mély költőiséget: Be sokat szeretnék mondani, s alig merlek megszólítani; hogyan vehette volna észre, hogy itt csodálatos könnyedséggel, finom tartózkodással a legtisztább szerelem muzsikál. Elképesztően nagyot tévedett, amikor e két sort az „alacsonyan mászó" költőietlenség eklatáns példájaként rosszallólag emlegette és nehezményezte bírálatában. Készséggel elmondjuk védelmére, hogy valóban szokatlan és félremagyarázható jelenség volt az az „álszerénységet affektálni nem tudó" magatartás, ahogyan és amellyel Petőfi saját küldetésében bízva, önmaga szerepét és költészetét felfogta és értékelte. Gyermekkori jóslások, nagy reményekre jogosító jövendölések táplálták benne az elhivatottság tudatát és hitét, amely aztán erőt és védelmet adott neki mindig a testi-lelki összeroppanások ellen még a legkilátástalanabb nyomor és a leglehangolóbb magány idejében is. Aut Caesar, aut nihil — írta volt 1842. november 2-án Szeberényinek. Érezte és bátran hirdette: a sorsnak célja van vele; a természet nem tékozolja el haszontalanul értékeit. Miért ne fogalmazhatta volna meg hát egyértelműen a maga gyönyörűséges álmát anyjához írt vallomásos versében: Dicső neve költő fiadnak Anyám soká, örökkön él, és miért ne sugározhatta volna szét a merengés „tündérvilági" hangjának biztató ígéretét: Hogyha hír kell: minden hangod Egy borostyángally legyen, Míg Petrarca koszorúja Nem vet árnyat fürtiden. 158