Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A „barátságból és szíves indulatból" írt kioktató bírálatnak volt még egy hasonlóan árulkodó, Petőfi személyét ócsárló, ízléstelen kitétele. Miután azt fejtegette Etőfi—Szeberényi, hogy „az iskolábóli kilépés csak nem tette P. urat egyszerre olly tökéletes költővé; sőt azon gyűjteményben (értsd: kötetben) kiadott többi munkái szinte úgy iskolai gyakorlatok"', ezt a végkövetkeztetést vonta le: „Sőt, ha P. úr végezni akarta volna iskoláit, még most sem írna ám mást, mint iskolai gyakorlatokat". Ilyet nem írhatott más, csak egy a társadalmi rangjára, magas iskolázottságára büszke, hiú ískolatárs, aki lenézi a szegény „pacsirtát", akinek fáj annak átütő sikere, s nehezen tudja elismerni mások természetes, istenáldotta tehetségét. Különös, hogy éppen akkor támadt rá Petőfire, amikor az végre a siker kapujába ért, s nem lehetett megszégyenítő többé a hozzá fűződő barátság. Akarva akaratlanul fülünkbe cseng a jobbágy származású Erdélyi János keresű megállapítása, ki sógorától — a Petőfi—Szeberényi pennaharcban részes — Vahot Imrétől elszenvedett sértés tanulságát így summázta az ügyirat hátlapján: „A jobb származású ember a maga hibáját szeszélyből, a másikét gorombaságból, neveletlenségből származtatja. Még egyenlő hibásak sem szeretnek lenni velünk". Tökéletesen illik ez a megállapítás a durván személyeskedő Szeberényire. Tekintélyromboló szándékkal megfogalmazott gondolatának fényében hirtelen felerősödnek a bírálatban emlegetett ún. „hibák". Melyek ezek? A népiesség (népszerűség) hajhászása, a „zsíros, fenés és tudja isten milyen kifejezésekkel, ocsmányságokkal (káromkodás, ocsmány hasonlítás, póriasság), durva kifakadásokkal teli alacsonyan mászó" stílus, a „következetlenség és a psychológiai tudományokban járatlanság" — sajnos, példák nélkül —, az „aestheticatlan kifejezések használata", a verseken könnyen érzékelhető „műveletlenség bélyege", a „magyartalan kifejezések (avval használata azzal helyett), a helyesírási következetlenségek (ad-ád, felett-fölött kölcsönös alkalmazása), a pöffeszkedő költői alapállás stb., melyeket a felsőbbrendű ember tanáros ízlésével, kínos pedantériájával, tévedhetetlenség érzésével, kegyetlen iróniával fűszerezve ismertetett. A fentebb stil képviselőjének, a szalonlíra emlőin nevelkedett Szeberényinek, aki a költészettől az élet magasítását várta és kívánta, persze, nem lehetett könnyű költőinek érezni és elfogadni azt a parttalan természetességet, amely mind a témák kezelésében, mind a népnyelv bátor alkalmazásában, adaptálásában, mind a nyűgnek érzett költői szabályok merész felrúgásában egyszerre jelentkezett Petőfinél. Bizonyos, hogy a kor ízlése máshová teszi a hangsúlyt, mint ahová Szeberényi tette. Mi az ismert Petőfi dalban pl. nem a „táncolok, mint veszett fene"n akadunk fel, hanem azon, miként kerülhetett bele ebbe a tökéletes, harmonikus nyelvi kontextusba az oda nem illő palack szó, amelyet kritikusunk bizonyára egyedül talált költőinek a versben. Mi nem érezzük dehonesztálónak az Egy estém otthon-Ьап azt a Szeberényi által inkriminált szakaszt, melyben a költő így jellemezte apját: Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; 156