Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Nem sok hajszála hull ki A tudományokért. Mi ebben az életkép megkövetelte részletek realizmusának pompás példáját tiszteljük. Olyan őszinte, igaz képnek tartjuk, amely nélkülöz minden gúnyt és lenézést. Ugyanakkor érthetően megütközünk és a kákán is csomót kereső eljárásnak minősítjük azt az állítást, hogy „túlzott népszerűség" (értsd népiesség) található a Távolból c. költeménynek ebben a két sorában: Szóljatok be, földiek, ha lészen Utazástok háza közelében, vagy hogy nehézkes a versnek ez a részlete: S hogy mióta járom a világot Bolygó lábam száz tövisre hágott, akárcsak a bevezető szakasz is: Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? A korabeli magyar lírát ismerve, ez csak a „kádenciákat kalapáló" költőcskék szemében lehetett nehézkes és költőietlen, esetleg népszerűséghajhászó! Természetesen nem várhatjuk el Szeberényitől, hogy olyan plebejus érzéssel és olyan mély tisztelettel forduljon a népköltészet virágaihoz, mint volt iskolatársa, aki Arany János szerint költeményeinek nagy részét odaadta volna, csakhogy népdalaink legszebbjeinek ő lehetne a szerzője. Attól függetlenül mondjuk ezt, hogy a teljes igazság kedvéért azt is leszögezzük: a 40-es évek közepére már nemzeti ügy lett a népdalgyűjtés, és hogy Szeberényi maga is csinált Jan Kollár gyűjteménye alapján szlovák népdalfordításokat. 253-at fordított le, s kiadójuk a Kisfaludy Társaság volt. Érthetően ez még nem jelenti azt, hogy a népdal teóriáját is alaposan ismernie kellett, vagy hogy fel kellett hogy figyeljen a népdal sajátos építkezésére, kristálytiszta strófaszerkezetére, a népi gondolkodásmód és jelképrendszer hiteles alkalmazására és a nyelv természetességének a bájára. Azt vallotta ekkor ars poeticaként, hogy mindenben mértéket kell tartani, és „midőn a néphez leszállunk, annak szellemét akarjuk utánozni, akkor kövessük abban, miben szépségek rejlenek, különösen az egyszerűségben, de ne legyünk magunk is durvák". A mi korunk költőinek „céljok nemcsak a nép számára írni, de irodalmunkat a nagyok salonjaiban is megkedveltetni". Ez pedig — ha el is ismerjük a népiességhez való jóindulatú közeledés tényét — messze van a plebejus szemlélettől („az az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját"); a teljes azonosulástól és a belülről szemlélt élet és érzésvilág objektív ábrázolásától. 157