Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

addig méltóztassék őket megnyugtatni professor úrnak; mert én oka nem vagyok. Petőfi". Ne tévesszen meg senkit, hogy Szeberényi cikke a Századunkban, jelent meg. A lap a Hirnök irodalmi melléklapjaként indult, és a közvélemény még önállósodása után is hozzákapcsolta a „trónhoz, oltárhoz és a törvényes szabadsághoz" hű monarchico-aristocrata Hírnökhöz. A nyílt levélhez csillag alatt a következő megjegyzést biggyesztette még Petőfi: „Minthogy Pápáról van szó, izenem egyúttal annak a pápai hánykolódó fickónak: 'ki tudja, merre, hol?, de lobogómmal még találkozol', s e pár sort (bár ennyit nem érdemelt) azzal végezem, mivel ő végezé: „Az én kardom sem fűzfa!" — és igazolásul a nagyobb nyomaték kedvéért ismét aláírta a nevét. Erre már nem reflektált Szeberényi, jóllehet április 22-én azzal zárta le. „Leleplezések" című kirohanásait, hogy részéről befejezettnek tekinti a szerecsenmosdatást, „ha azonban újólag bántatni fogok, akkor ismét megmutatom önöknek, hogy az én kardom sem fűzfa". Nem kételkedhetünk benne, hogy a fékevesztett pápai „hánykolódó fickó" csakugyan nekirontott volna Petőfinek, ha a teljes igazság (nemcsak a látszólagos) az ő oldalán van, hiszen a Tarczy Lajosnak küldött nyílt levél nem a címzettet, hanem az ő emberi gyarlóságát leplezte le, és az ő szavainak a hitelét ásta alá. Nemcsak a pápaiak, hanem a folyóirat-olvasó irodalombarátok százai előtt is. De beszéljünk végre a sértő hangú, tanárosan kioktató bírálatról és a féktelen gyűlölettel írt Leleplezésekről is. Az első a Hirnök 1845. február 25. és 28-i számaiban, a kihívóan gonoszkodó Etőfi Andor aláírással, a másik saját nevével a Századunkban április 15., 18. és 22-én látott napvilágot. Azt a föltevésünket, hogy tudniillik Szeberényit a sértett önérzet, a hiúság és a leleplezéstől való félelem késztette írásra, mert a pápai zsebkönyv körüli csetepaté önmagában nem adott elég okot a barátság pánikszerű gyors felbontására, ezek a hírlapi közlemények is megerősítik. Annyira elvesztette bennük a kritikus számára kötelező objektivitás érzését, annyira nem tudott uralkodni idegein és gondolatain, hogy azzal vádolta Vahot Imrét és Petőfit: vétettek az írói morál ellen, amikor válaszukban saját nevén nevezték, holott a jeligés közlemény miatt azt sem tudhatták, ki is a cikksorozat szerzője. Megfeledkezett arról, hogy ő maga fedte fel kilétét, amikor a Bírálatok II. részében a Tavasz с zsebkönyv afférjáról beszélt, s azt állította, „hogy az abban található Ideál с költemény „nemcsak nem rosszabb az újabbaknál, sőt kidolgozási tekintetben (mérték, rím) azoknál sokkal szabatosabb", ennélfogva „neheztelésre ... csak annyiban van oka fiatal költőnknek, hogy a Tavasz kiadói nem tartották meg saját nemzetiségi nevét, Petrovics Sándori, melly névvel ő munkáit átadta". Ezzel a közleménnyel egyszerre nyílt titok lett, ki is valójában a szerző. Petőfi ugyan egy héttel ezután sem említette még Szeberényi nevét (Adatok „A kritika titkaihoz"), sőt úgy vélte, „két lelkes honfi (egy név alatt) szent buzgalommal izzad, iparkodván engem verseimmel egyetemben tönkre silányítani". Legfeljebb azáltal tudatta vele, tudja honnan fú a szél, hogy személyüket így írta körül: „Az ott buzgólkodó két atyafi hajdani iskolatársaim, kik már akkor kalapálták a kádenciákat, mikor én azt sem tudtam, mi a költészet: bocskorszíj-e vagy mártírkorona?" 155