Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

március 3-án további kézbesítés végett meg is küldte Pólnernek Greguss útlevelét, s el is távozhatott feleségével együtt Békés megyéből. A reálpolitika ideája 1853-ban már fészket vert benne. Valószínűleg hosszú vizsgálati fogsága alatt számolta fel harcos forradalmi elveit, és döntötte el, mit kell tennie. Ekkor indult el érzelmileg azon az úton, amely az irodalmi Deák párt irányítói közé vezette. Leszámolt álmaival, és honépítő tevékeny munkát sürgetett a közöny világában. Az elvesztett szabadságharc bénító hangulatában — amikor az élők nem segítettek — a kulturális múltba fordult erőért és hitért. A Pesti Naplóban — itt kapott Toldy révén alkalmazást — közreadott Jeles íróink csarnoka-sorozat általános emberi igazságokat megfogalmazó portréival nemzeti önismeretet erősített a „nemzeti lét fennmaradásáért". De már így: „A szentségtörő nyegleség óriásivá növekszik, mérgezi a magyar közönség eredeti ép ízlését, megtéveszti belátását, elkábítja fejét, s torlaszként útját készül állani a valódi érdemeknek. Most inkább, mint valaha, résen legyen a közönség, fegyverkezzék fel a jeles írók műveiben letett örökös elvekkel, hogy megválaszthassa az árnyat a valótól, a hamist az igaztól, a halált az élettől... Vajha ne lehessen elmondani rólunk, hogy szemünk volt, és nem láttunk, fülünk, de nem hallottunk! Átkozzuk el örökre átkos szalmatüzünket, a hiú csillám utáni kapkodást, irtsuk ki gyököstül gyáva önzésünket, és piruljunk üres elbízottságunkért, buzduljunk valahára nemesebb munkásságra és ne hódoljunk oly világcsúfos hetykeséggel azon agar ász természetnek, mely ha maradványa vagy pótléka harciasságunknak, csak gúnyt — ha pedig komoly életcél, legmélyebb megvetést érdemel". (Pesti Napló 1853. okt. 30. Kármán Józsefről szóló elmélkedés) Ebben a szellemben óvta 1857-ben Jókait is a Dózsa-drámáról írt kritikájában: „A költőnek társadalmi kötelességei is vannak, midőn ír. Neki nem szabad magát korábul kiszakítani, sőt szolgálnia kell kora, nemzete valódi érdekeit. Csak ha ezekhez híven ragaszkodik, lehet kora s nemzete igazi tolmácsa. Ez a hűség az író jellemének egyik leglényegesebb alkatrésze. Jókai elfelejtette, hogy épen most legkevésbé korszerű dolog az osztályok közt a feszültséget oly minden engesztelés nélkül felmutatni. Szeretetre, egyesülésre, összebékülésre tán soha nagyobb szükségünk nem volt, mint jelenleg. Nem éljük a kölcsönös bizalom, szilárdság és összetartás idejét, midőn a széthúzás bármi csekély példája is veszélyessé ne lehetne . . ." (Tanulmányai II. kötet) Vagyis: „Menjünk vissza börtönünkbe / Csöndesebb halál van ott" — ami ellen Arany már 1848-ban óva intett. Fogadjuk el a „rablelkek" elvét! Ennek a Greguss szempontjából is korszakos szemléletváltásnak a bizonyságtevő nyomai csak börtönei és meghurcoltatásai után, a viszonyok kényszerítő hatására jelentkeztek életművében. Elvi-szemléleti „megrokkanásának" további vizsgálata éppen ezért kívül esik körünkön. Szarvason mindvégig töretlenül a felvilágosodás és a francia forradalom ideológusainak a radikalizmusát képviselte; szívvel-lélekkel harcolt a forradalom és a szabadságharc ügyéért. A „józan magyar szemlélet", meg „a nemzeti érdekű tárgyilagosság" elvét képviselő 48-as Deák párti politikának, amelynek a szolgálatába szegődött, érthetően nem volt érdeke, hogy Greguss vidéken végzett forradalmi tevékenysége ismertté váljék. Jól érezhette tehát Czóbel Ernő: ezért nem emlegették merész hangú írásait és fordításait, ezért hallgattak közéleti tevékenységéről is.