Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A gondolati líra síkjára emelt politikai költészet elvontsága olyan versekben sem tud személyes vonatkozásúvá válni, amelyeken kézzelfoghatóan érződik más költők ( elsősorban Petőfi, Berzsenyi vagy Vörösmarty) hatása. Ez alól még a reformkor kedvelt történelmi alakja: Dózsa sem kivétel. (Dózsa végszava). О is engedelmeskedik Greguss moralizáló-didakticista akaratának, s mindvégig hideg jelkép marad. Bölcs tanítómester a tüzes trónon. Nem fenyegető rém, mint Petőfinél és Eötvösnél. Indulattalan, nyugodt szavakkal értékel élete utolsó óráján is. A bukott harc tanulságait fogalmazza meg, higgadtan és tárgyilagosan. Mintha tökéletesen érzéketlen lenne a testi szenvedések — a mártírhalál iránt. Megbocsát a húsát evő kiszolgáltatott, további ellenállásra képtelen társaknák, nem szidja a kegyetlen, diadalittas Zápolyai, megőrzi rendíthetetlen és méltóságos nyugalmát az iszonyú fájdalmak között is. Végszava alig több, mint objektív útmutatás. Ezen a logikai figyelmet irányító, céltudatosan adott cím sem képes változtatni. Nem, mert még a szörnyű, vérforraló esemény borzalmas víziója sem tudja lázba hozni a költő fantáziáját. Innen ered, hogy a költői szempontból gazdagon kiaknázható témából csak színtelen, száraz tényközlés lett, mely nem kelt érdeklődést, nem indít heves emberi érzelmeket. Nélkülözi a konkrét tárgyi igazságnál összetettebb művészi igazságot. A megjelenítő erőt és a szubjektív érzelmi átélést. Nincs gyújtó hatása. Nem késztet forradalmi harcra — szenvedély telén. A közömbös írói magatartás, a józan didakticista tanulság szánalmasan erőtlen: nincs ereje és létjogosultsága ilyen körülmények között. Dózsa „végszavában" sincs tűz és meggyőző, elszánt harcra ingerlő — kényszerítő erő: Legyőzetett a nép, De egykor győzni fog. Fel, szolgacsoport, legyetek Rabokbul szabadok! Isten segít! Kétségkívül, a költői tehetséggel és látással van itt a legtöbb baj. Az élmény —r az átélés — alacsony minőségi foka, a gondolatok verssorokba tördelésének bizonytalansága és az objektív hangú, pontos megszövegezésre törekvés kínos fegyelme akadályozza a téma élesebb beállítását és mozgósító erejű megfogalmazását. A versgyártás a versírás, a költés helyett. A fenti szövegkörnyezetben ezért nem él — nem is élhet — Dózsa felhívása. Csak küszködik tehetetlenül, önmagában. Nincs éltető levegője. Nem tud harcra ingerelni, nem tudja azt az érzést felkelteni az olvasóban és hallgatóban, hogy a forradalom elodázhatatlan sürgős politikai program, s van értelme a harcnak. Greguss, a gyakorlati politikai tapasztalattal nem rendelkező költő, nem érzi, hogy sem Dózsa keresztesháborújának szomorú vége és lehangoló tanulsága, sem a megismerés határán túli égi hatalmasság segítő szándékába vetett hit és bizalom hirdetése nem lehet a meggyőzés hatékony fegyvere. Természetesen az érzelmi fokozásé sem. Különösen olyan tömeg számára, amelyik a történelem keserű igazságaként azt szűrte le, hogy a harchoz sok jó fegyver és a fegyvert okosan forgató, korszerűen képzett, fegyelmezett hadsereg kívántatik. Amelyik a reálpolitika elvét képvisel-