Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Elég rossz, hogy a magyarok csak verőket tudták ontani hazájukért (miért nem hazánkért? E. L.'), élni nem tudtak érte — ez pedig nehezebb is, dicsőbb is bármily feláldozó meghalásnál. Nem jó a jövő nemzedéket is azon útra vezetni, melyben elődeink jártak ... Mindig csak Árpád és Hunyadi! A költők már egészen elkoptatták őket... Ha én Vörösmarty vagyok, én nem könnyet, de kardot adok az embermillióknak, és megmondom nékik, hogy a sírból is életre ostromolják fel a nemzetet, a sírba pedig ne a nemzetet, de a sírásókat fektessék". A mindenben hibát kereső, mindent kevesellő fiatalember tiltakozása ez is. A forradalmár szemlélet és magatartás önmutogató túljátszása. Mögötte jelentős mértékben a fiatalos feltűnni akarás munkál, és teszi ezt a „hangzása szerint radikális, lényege szerint neofitán okvetetlenkedő bírálatot nemcsak az értetlenség paródiájává", hanem egyenesen értetlenné is. (Pándi Pál). Vajon szenvedett-e valamilyen eszmei kopást a kis versesfüzet: az Edzdalok azzal, hogy a tervezettnél egy évvel később jelent meg? Nem, hiszen Greguss előremutató eszméi 1848-ban is aktuálisak maradtak. Nevelőereje azonban feltétlenül csökkent. Éppen a legdöntőbb szakaszban nem tudott aktív politikai tényező lenni, a politikai közgondolkodás irányítójává válni. A „zajtalanul és félelmesen" érő idő ugyanis 1848-ban egy csapásra felgyorsult és felforrósodott. Egyszerre „leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő... A forradalom kitört Olaszországban"; Párizsban elűzte Lajos Fülöpöt, lángja „becsapott Németországba, sőt onnan is tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta", majd fanatikus lelkesedéssel diadalmasan vonult végig Pest utcáin. (Petőfi S. naplója) AÍZ egymást gyorsan követő politikai események hatására ugrásszerűen változott a korszellem. Belátható közelségbe kerültek a régóta várt társadalmi változások. Március 15-ének „irtózatos nagyszerűsége" mint tökéletes vízválasztó, élesen elkülönítette egymástól a két tábort. Az uralkodó rend legelkötelezettebb haszonélvezőit megrémítette, és megrögzött reakciósokká, a többieket ingadozókká, a haladó gondolkodású liberálisokat pedig türelmetlenné tette. Nagy részük ekkor lett reformerből forradalmárrá. Az Edzdalok költője — nem kétséges — a társadalmi átalakulás lelkes híveként az újfajta gondolkodásmód, a felvilágosodott eszmék érlelő kovásza, okos tanára, fáradhatatlan szálláscsinálója akart lenni. Ennek a célnak rendelte alá a kis versesfüzetet is, amiről jó érzékkel állapította meg Czóbel Ernő: „Nem a forradalom láza teremtette" a benne lévő „lázító verseket, hanem a versek lázítottak a forradalomra". Méghozzá annyira akartán és annyira türelmetlenül, hogy a gondolatoknak idejük sem volt arra, hogy „verssé" formálódjanak. Mindvégig erőteljesebb maradt bennük a didakticista-politikai, mint az esztétikai-művészi cél. Vagyis Greguss mértéket vesztett, és megelégedett félkész művekkel — érvelt és nem ábrázolt. Nem gondolt rá, hogy a moralizáló-didakticista szempontok „ernyesztő" hatásúak — akadályozói az érzelmi azonosulásnak. Persze, a késedelmes publikálás még ennek a csökkent értékű politikai nevelésnek a hatását és lehetőségét is lefokozta, és az Edzdalokat olyan dokumentumokká degradálta, amely alig lett több utólagos önigazolásnál. Azt bizonyította, hogy ha Greguss történetesen Pesten él, magasfokú ideológiai felkészültségé-