Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Ne szólj többet, vérem, barátom: Életem hazámért elszánom! Itt a kezem, — most írjanak be, Fegyvert ide, hadd megyek tűzbe! A Békési toborzó — jól érzékelhető — a szükségletnek megfelelően hirtelen megírt félkész munka. Nem kollektív termék, mint általában a népdal; nem csiszolta át gondos kéz, nem simította finomra a katonaszív. Nem adaptálta még, hogy saját élethelyzetének és érzésvilágának hű tükrözője legyen. Amellett túl epikus jellegű is, nem igazi dal. Hiányzik belőle a toborzók gyújtó hatású lendülete és szenvedélyes indulata. A külső formát meghatározó, rámául vett népdalok hangulata és ritmusa sem kedvezett neki. Nem valószínű, hogy ebben a formában bármelyik békési tábornak lelkesítő dalává vált volna. Ma már csak emlékőrző hagyomány — egy adott történelmi hangulat spontán megnyilvánulása, írójának nem volt elegendő ideje ahhoz, hogy — érzéseit a műfaj sajátosságaihoz idomítva — a témát költészetté érlelje. Ennek ellenére is egyértelmű — Szakái és megbízói jól tudták, milyen lelkesítő erő van a toborzókban. Tudta ezt a reakció is. 1850-ben is jól érzékelte mindkét fél, hogy a szabadságharc dalai új forradalomra tüzelhetnek. Ezért szorgalmazták gyűjtésüket a haladó erők, és fojtotta el csírájában a reá irányuló próbálkozásokat a központi hatalom. Valljuk be, Apafi szabadságharcos dalok gyűjtésére tett indítványa merész elképzelés volt, különösen ha arra gondolunk, hogy a hangulatjelentésekből ilyen képet nyert a „kerületi ministeri biztos" és rajta keresztül a Helytartótanács:" ... a beállott béke megzavarását kívánók száma nemhogy naponként kevesednek, de... naponként szaporodnak, s a népnek a forradalom által felzaklatott s annak mámorából végkép kiábrándulva még nem lévő kedélye" nem nyugodott meg. {BML—BCSM. iratai 837/1850 ein. szám.) Az alábbi felhívást Dégh Linda fentebb említett művének bevezető tanulmányából vettük át. Ő a Magyar Hírlap 1850. évfolyamának 1079. lapjáról kölcsönözte: „A Csokonai Lapokban népköltészetünkre nézve a következő érdekes fölhívás foglaltatik: Gyűjtsük a népdalokat! A forradalom vihara pusztítva vonult el határainkon. A merre nézünk, a meddig látunk: előttünk és mögöttünk tarmezők kopárlanak. De van föld, melybe a múlt két év új magokat is hintett: van föld, mely a múlt két évben új virágokat is termett. E föld a népköltészet mezeje. Szedjük föl ennek virágait, mielőtt a feledés árnyékában végképp elhervadnának: kössünk belőlük koszorút, s tegyük le az emlékezet oltárára. Búját és örömét, érzelmeit és gondolatait dalban önti ki a nép. S hogy a forradalom alatt öröm és bú, gondolatok és érzelmek rendkívüliek valának a népben: -tehát az idők színében öltözött dalaik is szokatlan jelenet a népköltészet világában: nem szükséges mondanom. Gyűjtsük össze e dalokat; e gyűjtemény nevezetes mellékdarabjai leend korunk históriájának. E népdalok a nép életének mutatótáblája. S ezért a statusférfira nézve úgy, mint a nagy közönség előtt, egy aránt érdemesek. Ez okból. .. szabad tán előbb is remélnem, hogy a nemzet, mely a Kisfaludy Társaság által kiadott ilynemű köteteket nemzeti kincs gyanánt s oly szíves részvéttel fogadta: a mi fáradságunkat sem méltánylandja kevésbé. 10