Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

A kövér állatok vágásának ezt a módját még az államosított üzemben is folytatták. 1951-től kezdve azonban a felsőpályás és gőzös feldolgozásra tértek át. (71. sz. kép.) Ez a pálya eleinte szakaszosan, 2—3 percenként 10 horognyit haladt előre, majd 1955-ben folyamatosan működővé alakították át. 1972-től az elvérzett libák tollának lazítását meleg vízbe merítéssel érik el. Korábban a gőzölés is ezt a célt szolgálta. A pulyka elvéreztetésének egyik módja a fojtás. Ez ma már csak elbeszélésekből ismert, de az 1950-es évek előtt többnyire ezt alkalmazták. Az angol vevők kívánsága szerint a részükre szállított pulykát nem a nyaki erek külső átvágásával, hanem belső szakításával véreztették el. A pulykafojtáshoz nagyon egyszerű fölszerelés kellett. Elég volt egy embermagasságban vízszintesen felerősített gerenda, amelybe 15—20 erős szeget vertek, s arra egy-egy hurkot akasztottak. A fojtást rendszerint egy-két ember végezte, de ha sok volt a munka, négy ember dolgozott együtt. Húsz pulykát hajtottak be egy sarokba, szárnyukat lecsavarták, majd a szögeken lógó hurokba akasztották a lábukat. A vágó végezte a kábítást és a ,jújtást". Egyik kezével a nyak felső részét, az első nyakcsigolya tájékát, míg másik kezével a pulyka fejét fogta, majd szétfeszítette, csavarta és húzta. Ennek során a nyakcsigolyát tartó szalagokkal, izmokkal együtt a nyaki erek is elszakadtak, s a vér a fej mögött a bőr alatt gyűlt össze. A vágó egyik segítsége a szárny tollakat tépte, a másik a nagy testtollakat szedte, míg a harmadik az elvérzett pulykát oldozta. (47. sz. kép) A többi külföldi és belföldi piacra szánt pulykát nem fojtották, hanem véreztették. Emlékezet szerint az első világháború előtt az elvéreztetéshez már ollókat használtak. A pulyka-vágóhely rendjére és tisztaságára kevés gondot fordítottak. A testtollakat még csak gyűjtötték, de a szárny tollat és a nyakból kifolyó vért taposták és azon jártak. Voltak olyan üzemek is, ahol a pulykákat nem hajtották be a vágóhelyre, hanem ezeket is a kopasztók hordták be. Két-három pulykát vettek föl a hátukra és úgy vitték a 30—40 méter hosszú udvaron keresztül. A nagy testű és vergődő állatok cipelése nehéz munka volt. A kopasztók e munkáért külön bért nem kaptak, mert a munkáltatók a behordást a kopasztáshoz tartozó mozzanatnak tekintették. A gyöngyös vásárlására csak október végén és november hónapban került sor, részben mert a kifejlődéséhez ennyi idő szükséges, részben mert vadként, belesen szállították, amihez hideg idő kellett. Eleinte a gyöngyös vágásával és feldolgozásával nem sok munka volt. Az angol export nem követelte meg a vágást, általános gyakorlat szerint 3 gyöngyösnek egy-egy lábát hurokba fogták, felakasztották és úgy húzták ki a nyakát. Sokszor már a piacon megfojtották őket. Különösen akkor, ha sok baromfit vásároltak s a kocsikon kevés volt a ketrec. A fojtást úgy is végezték, hogy 5—6 gyöngyös nyakát összefogták, körülkötözték zsineggel és fölakasztották. Ezután a lábukat erősen megrántottak, amitől a nyaki erek szétszakadtak. A gyöngyöst nem kopasztották, a ládákba tollasán, papírral takarva csomagolták. (72. sz. kép.) Az 1930-as évektől kezdve Anglián kívül más országokba is exportáltak s ettől kezdve a csirkefeldolgozási módot követték. A baromfifeldolgozás gépesítéséig a baromfi begyének eltávolítása, begyezé94