Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

a gondozó csak kívülről tudott bejutni. A kocsi padlója alatt a két ajtó között lemezből készült láda (kb. 70x70x70 cm) volt, amely víztárolásra és a takarmány keverésére szolgált. A két ajtó közötti részre még néhány zsák darát tettek. Ezekre feküdt le éjszakánként a kocsi kísérője. Az export élőbaromfl-szállítás az olaszok letelepedése után növekedett. Az olasz kereskedők az őszi idényben naponta 2—3 élővagont is útnak indítottak. Éveken át csak élőszállítással foglalkoztak. Bernardinellinek 16 saját vasúti kocsija is volt, rajta nagy betűkkel: „BERNARDINELLI OROSHÁZA" felirattal. E kocsikat az I. világháborúig használta, majd átadta őket unokaöcscsének Bulgáriába. A szállítmányokkal kísérők utaztak. E különleges foglalkozásnak ma már csak egy résztvevője él Orosházán: Kulcsár Sándor 79 éves orosházi lakos. Rajta kívül még többen foglalkoztak élőbaromfi-szállítmányok kísérésével, közülük emlékszik még Balázsné Rosta Rozália, Bencsik Lajos, Cseh Ferenc, Csizmadia Sándor, Fekete Lajos, Gulyás Sz. János, Gulyás Sz. Sándor, Hegyi Ádám, Jankó József, Juhász Lajos, Keresztes Imre, Lénárt György, Sülé Erzsébet, Kissné, Kunosné és társaik nevére. 1941-ben hagyták abba az élőszállítást. A világháború miatt az utolsó szállítmányokat már csak asszonyok kísérték. (67. sz. kép.) Az élő tyúk szállítását rendszerint február hónapban kezdték. A csirkét sokszor már április végén vagonokba rakták, és az május l-re Olaszországba érkezett. Az állatok vagonba rakását, számolását és mérését rendszerint az exportőr valamelyik hozzátartozója végezte. Amikor a 30-as években az üzemek szomszédságában elkészült a különálló iparvágány, az élőrakodás könynyen ment. Kinyitották a hátsó kaput, és már rakodtak is a kapu elé állított vagonokba. (68. sz. kép.) Ennek előtte kocsival szállították ki a telepről, vagy a hátsó kis ajtón át 15—20 asszony hordta kézben a csirkéket a távolabb álló vasúti kocsikba. A csirkét súly és szín szerint osztályozták. Az ajtó melletti ketrecekbe a kakasokat rakták. Ügyeltek a külsőre. A piros taréjú kakasok a vagonajtó megnyitása után szebben mutattak, mint a jércek. Ugyancsak tetszetősebb volt az állomány, ha a különböző színűeket nem vegyesen, hanem külön-külön rakták. Olaszországba fekete színűt nem küldtek, mert azt az olaszok nem szerették. A ketrecekbe csirkéből 32-t, tyúkból átlag 20—22 db-ot raktak be. Egy-egy vagonba 3—4000 db csirkét tettek. Tyúkból 2—2,5 ezer fért bele. Ezután 8—10 zsák darát tettek a vagonba, valamint az etetéshez szükséges fölszereléseket, vödröt, lapátot, etetőkanalat, továbbá petróleumlámpát. A kísérő személyi felszerelései közé tartozott a suba, amely éjszakánként nélkülözhetetlen volt. Vinniök kellett 7—8 napi élelmet is. Télen a vonatkísérők kocsijában töltötték éjszakájukat, más évszakban az állatoknál voltak nappal és éjjel is. Az odautazás 4—5 napig tartott, visszafelé már gyorsvonattal jöttek. Sok esetben még az út magyarországi szakaszán találkoztak Békéscsabáról és Hódmezővásárhelyről indított kocsik kísérőivel. A határon kívül szerb, vagy bolgár szállítókkal kerültek egy szerelvénybe. Feladatuk volt az állatok etetése és itatása. Vizet nagyobb állomásokon gyűjtöttek a padló alatti vastartályokba. Naponta átvizsgálták a ketrecekben 90