Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

adtak. A többit rendesen tömték, s utána vizet öntöttek a vályúkba. A megtömött liba teltebb maradt, „nem esett be a hasa", s így pótolták a szállítási súlyveszteséget. Egyes üzemekben főtt kukoricával is tömték a libát, hogy az mielőbb a zúzába jusson. Máskor meg sós vízzel itatták őket, hogy fehér színű legyen a bőrük. A vasárnapi piac megszüntetése, és ezzel együtt a vasárnapi vágás megszűnése után a szombaton vásárolt libákat vasárnap is megtömték. 1974-ben minden gépkocsira rögzíthető fémketreceket szereltek föl. A szállítmány beérkezése után a baromfit nem osztályozzák, hanem a gépkocsiról közvetlenül a felsőpályára függesztik. A beteggyanúsakat a pályáról szedik le. A baromfit a kopasztas után minősítik. A gépkocsit a beérkezéskor és a baromfi kiszedése után mérik le. b) Hizlalás A múlt század végén kialakuló baromfiüzemekben csakhamar megkezdték a csirkehizlalást. A külterjesen nevelt csirkék húsa és bőre kevés zsírt tartalmazott, azért sötétnek látszott. Rájöttek, hogy a minőség és a tetszetős forma üzemi hizlalással javítható. Amelyik csirkét 8—10—12 napig a hizlaldában tartottak, annak súlya növekedett, a bőr alatt zsír rakódott le, színt kapott, s ezzel piacképesebbé vált. Orosházán Steinberger Salamon baromfi-kereskedőnél az 1890-es évek elején egy Bécsből jött fiatal házaspár kezdte meg a csirkék hizlalását. Az eleség, amelyet ők összeállítottak, elsősorban tejes zsömlét tartalmazott, ezért a bécsi és a budapesti péküzletekben az eladatlanul maradt száraz zsömlét vagontételekben vásárolták össze. A többi kereskedő is épített hizlaldát, és igen változatos eleséggel etették csirkéiket. Tudunk róla, hogy a kukorica és az árpa mellett darált tepertőt, kölest és törött szemű rizst, valamint főtt vért is adtak állataiknak. A takarmány összetételét sokszor piacaik szerint változtatták. Egyes országokban csak a fehér bőrű csirkét kedvelték, ezért az oda szánt csirkéknek a kukoricadara helyett árpadarát tettek az eleségükbe, hogy a bőr alatti zsírréteg fehér színű legyen. A favályúkba vizesen adták az eleséget, hogy az állatok meg ne szomjazzanak. Az államosított üzemben az 50-es évek közepétől hoszszában kettéválasztott alumíniumvályúkat használtak, s annak egyik felében állandóan vizet tartottak. A hizlaldába rakott csirkék az első napon csak féladagot kaptak. Ekkor még törődöttek és félénkek voltak, hiába tették elébük az eleséget, a rácsok között nem merték kidugni a fejüket. Egy nap múlva azonban megszokták az új helyet, s „megtanultak enni". Ezután megélénkült a hizlalda is. Napközben általában csendben voltak, de amint meghallották az etetőkocsik zörgését, és meglátták a hizlaldásokat, minden csirkefej a rácson kívül volt, s hangoskodva várták az eleséget. Naponta kétszer etettek, próbálkoztak háromszori etetéssel is, de nagyobb eredményt nem értek el. A dézsában elkészített eleséget háromkerekű helyben forduló kocsikon húzták a ketrecsorok között. (66. sz. kép.) Általában ketten etettek, az egyik etető leszedte és felrakta a vályúkat, ezalatt 88