Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)
A gépkocsi tetejéről 2 rakodó adogatta le a ketreceket. A legfelsőket féloldalra kellett billenteniük, hogy a kocsi mellett álló két ember elérhesse. Ezekben a ketrecekben a baromfi rendszerint egymásra csúszott. A leszedés nehéz munka volt, különösen esős időben, mivel a 60—80 kg súlyú ketrecek csúsztak az emberek kezében. Ezért érthető is, hogy 1950-ben az orosházi műszakiak első újitásai között éppen e munka könnyítését szolgáló ketreclerakó elevátor megszerkesztése szerepelt. (26. sz. kép.) Az első időben az elevátorról leemelt ketreceket kézben vitték a mérlegre, de két év elteltével egy másik újítás révén már háromkerekű kocsikra rakták, és úgy húzták a rakodótér szintjére süllyesztett mérlegre. Innen a hizlaldába, vagy a pihentetőbe került a jószág. A csirke és a tyúk ketrecből való kiszedését az osztályozás követte, mely fontos szakmunka volt a telepen. Az osztályozó szakembernek 6—7 vagy még több beosztott is segédkezett. Az osztályozásnak kétféle módja volt ismeretes. Régebben ez élő baromfi-szállítások idején az udvaron való osztályozás volt szokásban. Az osztályozó köré annyi ketrecet raktak, ahány felé osztályozták a csirkét. A piaci ketrecekből a csirkéket egy kiszedő szedte ki és adta át az elhordónaky aki azokat az osztályozóhoz vitte. A szakember az egyedenkénti elbírálást úgy végezte, hogy a csirkét mellénél fogva rövid ideig tenyerében tartotta. Megbecsülte a súlyát, majd az állat szemét figyelte. Ha abban váladékot látott, vagy ha duzzadt volt a szemkörnyéke, akkor mint taknyos csirkét, vagy mint náthás csirkét további vizsgálat alá vette, és összeszorította a mellét. Amelyik csirke az egyszeri és megismételt összeszorításra sem adott hangot, azt lazának mondta, és külön tette. Amelyik csirkét ezek után is egészségesnek talált, azt minőség és súly szerint külön ketrecbe dobta, ügyelve arra, hogy a csirke lábbal érjen a ketrec aljára, és ne üsse meg a mellét. A ketreceknél egy-egy segédkező vigyázott arra, hogy a csirkék ki ne repüljenek. Az osztályozás négy súlycsoport szerint történt: extra, nagy, közép és kicsi. Amíg élő szállítások is voltak, addig az extra, nagy és középsúlyú csirke külföldre került, a pikoló a kicsi pedig belföldi piacokra. A nagy csirkét grósznak, a közepest mitlinek y a beteg vagy beteggyanúsat pedig maródinak nevezték. A másik osztályozási módnál a szakember a hizlalda beépített ketreceinél állt, s ide hordták be hozzá a csirkéket. Elbírálás során a betegeket itt kiszedte. Az egészségesek egyik fajtáját ő rakta a ketrecekbe, rendszerint azt, amelyikből több volt. A más súlycsoportbelieket visszaadta a behordóknak, akik azt külön ketrecsorba tették. Ha minden csirkét beraktak, akkor az osztályozó a ketrecsor végére felakasztott táblára fölírta a berakás keltét, a csirkék minőségét és a megtelt ketrecek számát. A piacról beszállított kövér kacsák és libák telepi átvétele különböző volt. Ahol a kereskedők maguk vásároltak, ott az állatokat egyenesen a pihentetőbe vitték. Bernardinelliék csak darabszámra vették át a bevásárlóiktól, míg máshol a súlyt is mérték. Az átvétel után a megkötözött libát, kacsát föloldozták, és a szalmával aljazott rekeszekbe hajtották. Rövid pihentetés után megtömték őket. Amelyik liba néhány óra múlva vágásra került, annak csak féltömést 87
