Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

váltakozva egymásra, amíg meg nem telt. Szállításkor a lőcsös kocsi derekába 3 hordót is raktak egymás mellé. Szokásban volt még a tojásnak kocsiderékban való szállítása is. Ilyenkor a lőcsös kocsi oldalai közé elől és hátul súbert, végdeszkákat állítottak föl. Az aljába szalmát tettek, s ide rakták be a tojásokat. A piacon vásárolt tojásokat a kereskedő saját telepére szállította, ahol átválogatták és hordókba rakták. Innen került tovább a hazai vagy külföldi nagyvárosok piacaira. Még a tőzsdén is a hordós tojás megjelölést használták. Később külön jegyezték a hordós és külön a ládás tojásokat. Egy ideig, mivel a hordóst friss termelői tojásnak tartották, nagyobb árat is adtak érte. A századforduló körül a nehezen kezelhető hordókat a könnyebben mozgatható ládák kiszorították a forgalomból. Bár mai szemmel nézve az akkori úgynevezett egész ládák, a jelenleg használatban levő egy négy édes ládákhoz képest, nagyméretűek és nehezek voltak. Súlyuk elérte a 90 kg-ot. Különösen nehéz volt a piacos lányoknak és piacos asszonyoknak, akik — miután a megvásárolt tojásokat belerakták — elszállításkor a lovas kocsira vagy gépkocsira adogatták föl azokat. Az effajta láda hossza 180 cm, belső szélessége 52 cm, magassága 24 cm. A hosszú, könnyen hajló ládadeszkákat egy középdeszkával szögezték össze, és tették erősebbé. Az így két részre osztott ládában mindkét oldalon 4—4 lap tojást raktak. Egy-egy lapban vagy rétegben a 180 tojást tíz sorban helyezték el. A ládaanyagot az első világháború előtt Erdélyből hozatták megfelelő méretűre vágva, és a telepen szögezték össze. Ezek a hosszú ládatípusok az 1940-es évek végén kerültek ki véglegesen a forgalomból. Időközben még az úgynevezett feles ládákat is használták, ezekbe 720 tojást raktak. A feles ládák hosszúsága és szélessége egyezett az egész ládával, csak a magassága volt felényi. Ezekbe főleg az első világháború után csomagoltak, amikor megindult a hűtőházi tojástartósítás; könnyebb volt a kezelésük, és gyorsabban hűltek le. A csomagolást úgy kezdték, hogy az első ládát a földre helyezték, alját szalmával megágyazták, ügyelve arra, hogy az ágy ne legyen hullámos. A megtelt kész ládát deszkával leszögelték, majd erre rakták a következőt, négyetötöt, mindaddig, amíg elérték csomagolni. A harmincas évektől kezdve már könnyítettek a csomagolás munkáján. A ládákat piaci ketrecekre tették, hogy ne kelljen kétrét hajolva csomagolniok. (57. sz. kép.) Fagyapotot, faforgácsot először a hűtőházi ládák meg ágy ázásánál és a tojáslapok elválasztására használták. Majd nem sokkal később az exporttojásokat is e közé csomagolták. (58. sz. kép.) Ügyeltek arra, hogy a kész láda tetszetős legyen, ezért a tetődeszkák rászegezése után a kiálló faforgácsot körülnyírták. A faforgácsot a kereskedők bálában kapták, száraz helyen tartották, csomagolás előtt széttépték, és napos helyen szárították, nehogy megpenészedjen. (59. sz. kép.) A csomagolóasszonyok szalmával szívesebben dolgoztak, mert a faforgács szétszaggatása, valamint a belőle készült tojáságy kiverése, hullámzásának kiegyengetése sokszor véresre koptatta ujjaik hegyét. Igaz, a szalmával való munkának is volt kellemetlen velejárója, a por és a penész. 74