Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

osztályozó gépet. A rajta lévő apró tányérokba forgás közben rakták egyenként a tojásokat. Félfordulat után a tányérok alatt lévő, különböző magasságban kiálló szegek a tányérokból a tojásokat kibillentették, s azok külön-külön, a súlyuknak megfelelő rekeszekbe gurultak. (104. sz. kép.) 1939-ben a Magyar Mezőgazdák és a Bernardinelli cég is vásárolt tojásosztályozó gépeket. Ezek a villanymeghajtású gépek már görgős szállítószalaggal, tükörrel és bélyegző szerkezettel voltak fölszerelve. Óránként 5000, ill. 10 000 db tojást osztályoztak. Az 5000 db-os gépen 2 db fából készült csatorna, a tízezresen 4 db volt egymás mellett, amelyekbe a tojásokat rakták. Innen a tojások a görgős szalagra, majd a gép fődarabjára, az emelőlécre gurultak. A Magyar Mezőgazdák 3 géppel, az olasz cég 2 géppel dolgozott. Ezek közül néhányat még az államosítás után is használtak. Teljesítő képességük magas színvonalon állt. „Benhil" gépeknek nevezték a Benz-Hilgers düsseldorfi gyártó cégek neve alapján. Az államosítás után a tojásfeldolgozás — a korábbi időhöz képest — sokkal jobban előtérbe került, ami a tojás népélelmezési jelentőségével magyarázható. Régebben a lámpázás nélküli tojás a maga néhány %-os hibájával megengedett volt. Az ötvenes évek óta ezt sem a külföldi, sem a belföldi piac már nem fogadta el. A magánkereskedelem idején a tojással való munkát általában a kopasztó termekben, vagy kisebb-nagyobb színek alatt végezték. A 60-as években a tojásfeldolgozás részére mintegy 500 m

2-es terem állt rendelkezésre. A tojásfeldolgozás jelentőségére utal az is, hogy 1954-ig az üzem egy 10 000es és két 5000-es óránkénti teljesítményű géppel osztályozta a tojást. A tavaszi hónapokban azonban előfordult, hogy a naponta beszállított tojást egy műszakban nem tudták feldolgozni, ezért második műszakot is beállítottak. 1952-ig a tojásokat egy 10 m hosszú, 6 m széles elsötétített teremben lámpázták. A 7 lámpát külön kis asztalokra erősítették, s ezek mellett 14 asszony vizsgálta át a tojásokat. (A vizsgálathoz egy mozdulattal egyszerre 5 db tojást vettek kézbe és ügyesen cserélve, egyenként tartották a lámpa elé. Az ügyesebbek 6 darabot markoltak egyszerre, ami már valóságos zsonglőr mutatványhoz szükséges ügyességet kívánt.) Két kisegítő a szomszédos raktárból 3 kerekű kiskocsin hordta a tojást, s tette az asszonyok melletti asztalra. (105. sz. kép.) Ugyanitt volt a helyük a lécből készült rekeszeknek, ládáknak, amelyekbe az átvilágított tojásokat rakták fajtánként, minőség szerint külön-külön. Ha a ládák megteltek (általában 200 tojással), a kisegítők kocsira tették, s az export minőségű tojást a gépekhez, a többit egy másik raktárba tolták át. E raktár falai tele voltak minőség-megjelölést tartalmazó feliratokkal, mint pl. export A, export B, könnyű úszó, nehéz úszó, apró, lámpatörött, stb., mutatva azt, hogy melyiknek hol a helye. Ilyen feltételek mellett egy-egy lámpázó tavasszal a jó tojásból ezerötszázat, míg a későbbiekben az idő felmelegedése után a rossz tojásból csak 1000—1200-at lámpázott át óránként. Az összegyűjtött export tojást a gépen átguritották. Az így szétválogatott árut ismét rekeszekbe szedték és a csomagolóterembe vitték, ahol súly szerint külön-külön rakták le a falon lévő, a tojás egyedi súlyhatárát grammban jelző 62—63, 57—58, 52—53 és 47—48 feliratok alá. Ezután ládákba csomagolták, 120