A Békés megyei múzeumi kutatások eredményeiből (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 11. Békéscsaba, 1988)

Sterbetz István: A vadlúdvonulás ökológiai adottságai Békés megyében

A zöldülő gabonavetés legelése általában regenerálódó károkat okoz, legfeljebb csak a csírázást követő, néhány napban a levélzet túlságos roncsolasaval, a zsenge tövek kihúzgálásával, vagy tartósan csapadékos időszakban a fejlődő növények sárbataposásával következhet be maradandó termésveszteség. Az óvatos madaraknak lőfegyveres, vagy pásztorkutyás riasztásával azonban mindenkor el lehet hárítani a gabonaföldeken esedékes vadlúdkárokat. A legelő libacsapatok trágyája a kardoskúti vizsgálatok szerint (Sterbetz 1979) 44%-ban a táplálkozóterületen, 56%-ban az alvóhelyen ürül ki. A gazdák néha feltételezik, hogy a zárt csoportban legelő madarak összefüggő trágyaszőnyeggel, nagyobb foltokban is kiégetik a vetést. Kear (1963,1963a) laboratóriumi kísérletei azonban bebizonyították a feltevések tarthatatlanságát. A mezőgazdaságban tapasztalt vadlúdkárok természetéről és viszonylag könnyű elhárítási lehetőségeiről Hollandiában van Dobben (1953), Philippona (1972), Belgiumban Kuyken (1969), Angliában Kear (1963, 1963a) és Svédországban Markgrén (1963) vizsgálatai is a kártételek kiküszöbölhetőségét hangoztató, hazai megállapításokkal azonos végeredményekhez jutottak. b) Természetvédelmi szempontok A Békés megyében gyülekező vadludaknak 97%-át a nagy, 2—3%-át a kis lilik teszi ki. Mindkét faj, de ahogyan a bemutatott gyomortartalmak is tükrözik, különösen a kipusztulással veszélyeztetett kis lilik számára a természetes sztyeppnövényzet a legkedvezőbb. Karaktertáplálékuk a zsenge réti fű, és, ha ez megfelelően biztosított, háttérbe szorítja az egyéb táplálékféleségeket. A békési gyülekezőhelyeken a vadvízlevezető csatornahálózat miatt egyre szerényebb mértékben adódik a vadludak számára alkalmas, természetes füves puszta. A megromló táplálkozási lehetőségeket ezért a szántóföldeken kárpótolja a vadliba. Újabban a monokultúrás kukoricatáblák gépi betakarítása jelent e tekintetben konjunktúrás kínálatot, a tarlókon visszamaradó tetemes törött cső és lemorzsolódott mag révén. Ezt a magevésre fokozatosan áttérő táplálkozási életformát az országos anyaggyűjtésre alapozott vadlúdgyomortartalom-vizsgálatoknak alábbi részeredményei mutatják be (Sterbetz 1978): Vetési lúd: 1952—1969 időközében 100 gyomortartalomban a kukorica előfordulása 20%, 1970—1976 között 75 gyomorban 69%. Nagy lilik: 1947—1969 években 132 madárban 13% a kukorica előfordulása. 1970—1976 időközében 128 példányban már 68%. Kis lilik: Az 1954—1969 esztendőkből származó 40 példányból még hiányzott a kukorica. 1970—1974 időszakából 60 gyomortartalomban már 13% gyakorisággal szerepelt. Ennek a vizsgálati anyagnak 80%-a Békés megyei gyűjtőhelyekről származik. A kukoricatarló táplálékbősége hetekkel, néha akár hónapokkal is meghosszabbítja a vadludak tartózkodását, és a kárbavesző magvak ily módon értékes vadhússá hasznosulnak. A kukoricakombájnok szemveszteséges munkája ezért természetvédelmi és vadgazdálkodási szempontból bizonyos hányadában így megtérül.