A Békés megyei múzeumi kutatások eredményeiből (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 11. Békéscsaba, 1988)

Szabó Ferenc: A békéscsabai szegényparasztság önkormányzati és érdekvédelmi küzdelmei 1860–1868 között

A békéscsabai szegényparasztság önkormányzati és érdekvédelmi küzdelmei 1860-1868 között SZABÓ FERENC A magyarországi parasztság szemléletét, társadalmi magatartását az 1848. évi jobbágyfelszabadítás előtt megközelítőleg egységessé formálta a feudális nagybirtokokkal való szembenállás, a különböző kötöttségektől történő megszabadulás kiolthatatlan vágya. A jobbágy rendszer megszüntetése után az érdekek különválása a volt jobbágyságon belül felerősödött. Ennek következményeként a parasztság töredékföldes vagy nincstelen rétegei a saját helyzetükből fakadó, önálló küzdelemre kényszerültek — természetesen sohasem függetlenül az agrárnépesség többi rétegének, csoportjának, a település vagy a régió sajátos helyzetének meghatározó tényezőitől, végső soron a tágabb gazdasági-társadalmi környezettől. A jobb életfeltételek elérésének útját kereső szegényparaszti és agrárproletár érdekvédelmi törekvések — mindig helyileg elszigetelt formában, ösztönös megjelenési keretben, konkrét egyszerű követelésekkel — Világos után először az 1860-as években rajzolódtak ki a legerősebben. A kiegyezés előtt a Habsburg-hatalom meggyengülése és válsága, az 1867-et követő esztendőkben pedig a negyvennyolcas forradalom eredményeihez ragaszkodó köztudat, a liberalizálódó közhangulat, továbbá az uralkodó osztályok új hatalmi rendjének kezdeti bizonytalanságai teremtettek lehetőséget a szegénység hol itt, hol ott felerősödő mozgalmaihoz. Az egymástól független közös bérkövetelések, aratási vagy kubikmunkán előfordult sztrájkok, a munkából való szökések, valamint a piaci csoportosulások, „csődületek", választási izgalmak nem hozhattak tartós eredményeket. Bár letörésük vagy félresiklatásuk az állam helyi erőszakszervei, a lokális vezető rétegek számára megoldható feladatot jelentett, hiszen a paraszti szervezkedések mögött nem álltak együttes fellépésre tartósan összefogható tömegek, az érdekvédelmi küzdelmek egyik fontos, tradicionális lépcsőfokát testesítették meg. Az államhatalom stabilizálódása, a hazai tőkés fejlődés tartós lendülete következtében a mezővárosi, falusi népmozgalmak 1872-től fogva visszaszorultak, általában széthullottak; jobb esetben a „mélyáramba kerültek", azaz egy szűk kör vagy egy-egy ember ébrentartotta a hagyományukat, a céljaikat. Ez az ébrentartás nemegyszer töretlen konoksággal, a megváltozott időkhöz való alkalmazkodás nélkül történt. Ebben a változás a nyolcvanas évek dereka táján vált érzékelhetőbbé, a mezőgazdasági válság súlyosabbá válásával, a termelési szerkezet korszerűtlenségének nyilvánvaló bajaival. A mind gyakoribb munkaés keresethiány, a szociális feszültségek erősödése vezette el ekkor a földmunkásságot és a kisparasztságot is sajátos érdekeinek újabb felismeréséig, egyúttal a régebbi formákban megjelenő osztálytudatos fellépés, összefogás nyíltabb vállalásáig. A minőségi változás 1890 elejétől, erőteljesebben 1891 tavaszától 281