Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

Á munka megszervezéséhez az elszállásolás és az étkezés biztosítása is hozzátartozott. A vendégek a Kérdő-tanyán szálltak meg. Már az első napon az ebédet olyan finom húslevessel kezdték, hogy azt a vendégek még évtizedek múlva is emlegették. A kutatómunka megszervezése olyan jól sikerült, hogy engem, a korábbi néptanítót alaposan megismertek és kezdtek becsülni. Barátságuk nagy hatással volt további fejlődésemre. Világéletemben tekintélytisztelő ember voltam, ezért nagyon jólesett, hogy az ország legkiválóbb néprajzosai az egyszerű néptanítóval türelmesen foglalkoztak, a szakmára nevelték. Legtöbbet tanultam K. Kovács Lászlótól, aki a megfigyelt munkákat filmre vette. Tálasi István és Balassa Iván csak 3—4 napig élvezték a Kérdő-család vendégszeretetét. Mi ketten nagy lelkesedéssel végeztük tovább munkánkat. K. Kovács László — a tudományos keskenyfilm készítésének nagymestere — állandóan filmezett, én pedig a serényen folyó munkát figyeltem, jegyzeteltem és fényképeztem. Amikor a munkánk engedte, mindig a mester körül sürgölődtem, lestem a szájáról a szavakat. Tudtam, hogy ez is a szakmai fejlődésemet szolgálja. Egyszer kérdéseivel válaszút elé állított: a halhatatlan (időtálló) és a rövidéletű (a politikai széljárás szerinti) néprajz között választhattam. Azon nyomban az elsőt választottam, és még ma is azt az utat járom. Közvetlen, találó szavakkal megmagyarázta nekem, hogy mit ért ő halhatatlan néprajzon: a paraszti munkák lehető legpontosabb megfigyelését, a lehető legrészletesebb leírását és azoknak alapján a lehető legszakszerűbb publikálását. Az így készült munka, addig amíg világ a világ, mindig forrásértékű marad. így aztán az isten háta mögötti Kérdő-tanyán megszületett egy remek 4 órahosszás keskenyf ilm, és egy néptanító elindult a néprajzban a szakmai fejlődés útján. Amíg a múzeumok állami kezelésben, közvetlen minisztériumi irányítás alatt voltak, negyedévenként 3 napos múzeumvezetői értekezletet rendeztek Budapesten. Ilyenkor mindig felkerestem az ELTE Néprajzi Tanszékén K. Kovács Lászlót. Ekkor már határozottan tudtam, hogy a néprajzosnevelés nemcsak az egyetemen történhet, hanem ettől függetlenül is, ha jó a „talaj", az elvetett mag azonnal megfogan. A Néprajzi Tanszék egyik kis szobájában a 20—30 perces beszélgetések alakították ki néprajzkutatói gyakorlatomat. Csak egy példával világítom meg. Tanácsot kértem K. Kovács Lászlótól, hogyan fogalmazzam meg egy szárazmalomról szóló tanulmányom szövegét, hogy német nyelvre lefordítva olyan emberek is megértsék, akik sohasem láttak lóval húzatott malmot. A tanács így szólt: Képzeljem el, hogy 20—25 bantu néger vesz körül, s feladatom, hogy a szárazmalmot a helyszínen bemutassam nekik. (Feltételezve, hogy valami csoda révén a négerek értik a magyar szót.) Ha nagyon világosan és részletesen mutatom be, akkor a négerek tökéletesen megismerik a malmot és annak működését. Nos, amit elmondtam, azt kell leírnom. Amikor aztán a tanulmányt fogalmazni kezdtem, az asztalom elé egy 16