Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

állófogast helyeztem, s arra a süvegemet nyomtam. Ez számomra a néger csoportot jelentette. Amikor fogalmazás közben a süvegre tekintettem, nemegyszer kihúztam, amit írtam, azzal, hogy azt a bantuk nem értették meg. E módszert sikerrel alkalmaztam később az irányításom alatt működő önéletíró parasztokkal is. Mindent egybevetve: K. Kovács Lászlót tekintem tanítómesteremnek. Most is időszerű volna egy fogas . . . Ezt a tanulmányt is úgy szeretném megírni, hogy jobban sikerüljön, mint az eddig megjelent munkáim. Hiszen „mindig jobban dolgozni" — volt munkásságom fő mozgatórugója. Ezt igazolja az is, hogy az egyetemi tanulmányaimat félbeszakítottam. Féltem attól, hogy életem derekán az egyetemi évek annyi időt és energiát elrabolnak tőlem, hogy nem tudom a 3 paraszti könyvemet színvonalasan megírni. Jól tettem. Igazolják könyveim, amelyek kötelező olvasmányok a Néprajzi Tanszéken. A jelszóm ez volt: Első a munka! Ez belső feszültséget is okozott, ami nyilvánvaló volt akkor, amikor környezettemnek jó egynéhányszor tudtul adtam, hogy nekem első a munka, s második a család. A felismert szakmai adósságaimat folyamatosan végzett jó munkával akartam pótolni. Ügy érzem, erre az útra indítottak el K. Kovács Lászlóval történt beszélgetéseim. Tálasi Istvánnal, aki korábban Vásárhelyen tanároskodott, a leghosszabb időt a Kérdő-tanyán töltöttem együtt. Ügy láttam, hogy a kutatáshoz való hozzáállásommal, a serényen végzett munkámmal elnyertem megbecsülését, amely évek múltán mélyült barátsággá. Amikor ,,A magyar földművelés és állattartás a feudalizmus és feudálkapitalizmus időszakában" című gyűjtési témához néprajzosokat verbuvált, elsőként jelentkeztem. Legépelt gyűjtéseimet szorgalmasan küldözgettem címére még akkor is, amikor hoszszú évek múltán a gyűjtés talán már formálissá vált. Ügy érzem, barátságunk töretlen maradt, az alábbi kis incidens ellenére. A „Takarás és nyomtatás a kardoskúti Kérdő-tanyán" című tanulmányomat elküldtem Tálasihoz, bírálat, véleményezés céljából. Közben hosszabb huzavona után az Ethnographia tervbe vette a megjelentetését. Igen ám, csakhogy a Profeszszor Ür íróasztala a hozzá beküldött kéziratok temetője volt — így tudta a szakma. Postautalványon küldtem 20 forintot azzal, hogy tudom, mennyi munkája van: nyissa ki az ajtaját, s a folyosón jövő-menő egyetemisták egyikének nyomja a kezébe azzal, hogy a kéziratomat csomagolja be, és a postán adja föl a számomra. Egy héten belül meg is érkezett. A néprajzosok pedig hosszú ideig derültek az eseten. Még most is csodálom a bátorságomat: úgy látszik az első tanulmányom megjelenése előtt álló akadályok elhárítása során nem néztem sem istent, sem embert. Az igazsághoz tartozik : Tálasi sohasem éreztette velem azt, hogy megbántottam. Életem során többször adott fontos dolgokban atyai tanácsot. A néprajz nagyjai közül először Balassa Ivánnal ismerkedtem meg. Ez még valamikor 1947 folyamán történt. Ez természetes is, hiszen ő volt a Néprajzi Múzeum főigazgatója. Hamarosan összebarátkoztunk. Régi keletű barátságunkat igazolja, hogy az orosházi látogatásakor arra kért, hogy 17