Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

képei megértek arra, hogy a közönség elé kerüljenek. Dömötör János és Kerékgyártó István művészettörténészek megtekintették az alkotásait, s mindketten azt állapították meg, hogy 8—10 kép megütné a zsűri mércéjét. E kedvező szakvéleményen felbátorodva néhány képet beadott a megyei amatőr képzőművészek Békésen nyíló kiállítására. A zsűri egy képét bevette. Múzeumunk elhatározta, hogy egy kiállításon bemutatja az orosházi népi festőket. A kiállítás szervezése és rendezése az én feladatom volt. Számbavettem a népi festőket és a fafaragókat. Hét festőt és két faragót havonta egyszer rendszeresen meglátogattam, eredeti művek alkotására ösztönöztem őket. A megyei képzőművészeti zsűri kiválogatta a kiállításra kerülő alkotásokat. A jó anyagból szép kiállítást lehetett rendeznem. Feleségem képei is szép sikert arattak. Koszta Rozália festőművésznő, a zsűri elnöke a következőket írta róla a kiállítás emlékkönyvébe: „Meglepődve találkoztunk egy olyan finom lírai világgal, amely a képekből áradt felénk a színek nyelvén megszólalva, amely ritka tünemény napjainkban." Ezen az 1984. évi június 8-án megnyílt kiállításon annyian verődtek össze, hogy nemcsak a megnyitás színhelyén, de a múzeum összes helyiségében, a lépcsőházban is, a szó legszorosabb értelmében szorongtak a látogatók. Lám, a remek kiállítás, a kitűnő rendezvény mindenkoron tömeget mozgat! Az orosházi önéletíró parasztok csoportjának figyelemre méltó munkássága csak öregbítette a ,,Műhely" jó hírét, érdemes volt időt, energiát rájuk pazarolni. Az orosházi múzeum köré verődve 10—12-en írják irányításommal az életrajzukat. A „Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán" című könyvem kéziratát 11 paraszttal olvastattam el, és sok kiegészítést kaptam tőlük. Katona Imre egyetemi docens így ír erről: „Alighanem Nagy Gyula alkalmazta elsőnek, de bizonyosan a legkövetkezetesebben az ún. paraszti lektorokat : a monográfia egész kéziratát a leghozzáértőbb emberekkel ellenőriztette. E tekintetben mintaszerű munkát végzett, szinte jegyzőkönyvi hűséggel igyekezett rögzíteni a valóságot." Paraszt-lektoraim rendre önéletírók lettek. Ezek után nagyon izgalmas munka várt rám: a kis csoport vezetése. Elláttam őket visszaemlékezésekkel, életrajzi könyvekkel. Mikor érdeklődésüket jól felcsigáztam, összeállíttattam velük a készítendő munkájuk vázlatát. Majd a segítésem legfontosabb része, a folyamatos írás elindítása következett. Ezt nagyon szemléletes példákkal világítottam meg. Mindegyik önéletírónak lehetőséget adtam, hogy egy-két részletet bemutasson írásaiból. Azon nyomban megmondtam őszinte véleményemet, legtöbbször megdicsértem őket. Hamar észrevettem, hogy munkájuk felolvasása a nyilvánosság előtt szárnyakat ad az alkotóknak. Eleinte havonként a múzeumban összeültünk, és meghallgattuk egymást. Később szakembereket: Szabó Ferencet, Csák Gyulát stb. meghívtam a felolvasásukra, akik aztán tanáccsal láttak el bennünket. Az évenkénti egy-egy nagyobb szabású néprajzi est keretében mindig szerepelt 3—4 önéletíró paraszt. Önálló felolvasó délutánt is rendeztünk a zsúfolásig megtelt kultúrház nagytermében, színvonalas kísérőműsorral. A többszáz főnyi közönség lelkes tapsából sokáig merítettek erőt. Több újságíró láto42