Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

munkát megfigyelhetem-e ? Mindig az volt a válasz : Ha valami közbe nem jön, meg az idő megengedi, akkor mehetek. Hej, azóta a saját életemben is hányszor, de hányszor eszembe jut ez a bölcs mondás ! Alapos gyűjtőmunkával felgyűjtöttem egy paraszti család egész évi munkáját. De nemcsak a földműveléssel kapcsolatos munkákat, hanem egyebeket is : például nagymosást, a tarhonyakészítést, a disznó vágást, a ganétaposást is tanulmányoztam. Megfigyelés közben rengeteget fényképeztem. De az épületek rendeltetésével is megismerkedtem. Miután a Kérdő-család hódmezővásárhelyi származású, tanulmányozhattam a vásárhelyi mentalitást is. Egy bizonyos idő múlva ráéheztem arra, hogy a környéken, a szomszédos tanyák népével is megismerkedjem. Már többször láttam, néha beszéltem is egy magas, szikár, szintén vásárhelyi származású, egyedül élő emberrel : Szántay Istvánnal. Volt úgy is, hogy szedni akartam a sátorfámat, hogy átmegyek Szántay Istvánhoz a szomszédba. Nem egyszer Kérdő Ernő lebeszélt róla. Egyedül, elhagyott körülmények között él, olyan magánakvaló ember — mondta. Ám, egyszer ennek ellenére egyenesen Szántay Istvánt kerestem fel. A szemem, az érzésem nem csalt meg, a legjobb adatközlőmre bukkantam. A következőkben őt mutatom be. Szántay István. Kardoskút, Cinkus-dúlő 557. szám alatti tanyáján élte magányos életét. Ma már a tanyának csak a hűlt helye van meg, de én látom : akárcsak 30 esztendővel ezelőtt. Már messzebbről elhagyott, elhanyagolt épület benyomását keltette. Ki tudja, mikor meszelték utoljára. Meszelésnek még csak a nyoma sem volt, körös-körül csak a tapasztás látszott rajta. Ugyanilyen volt a lakóépület közelében álló, szintén cserepes istálló. Ezen azonban nem lehetett csodálkozni, mert az itt kezdődő Sziken a melléképületeket legtöbb helyen nem mésszel meszelték, hanem sárgafölddel mázolták be. A tanyaépület konyhája, szobája kimondottan piszkos volt. Nem is nagy csoda. Az idős édesanyja élete vége felé már gyönge lehetett, jó pár évvel ezelőtt meghalt, s azóta úgy vettem észre, hogy az agglegény nem söpörte ki a lakását. Mintha csak így bírta volna ki az életet. Sohase kérdeztem, hogy miért. Maga az ember és a konyhai asztal azonban tiszta volt. Közelebbi ismeretség után véglegesen megnyertem a bizalmát. Elmondom hogyan, de ehhez ismerni kell az idős ember ruházatát. A ruhája kopott, foltos, de tiszta volt. Az egyetlen kalapja mindig a fején volt. Télen, nyáron jó nagy bakancsban járt. A csupasz lábfejére fehér ruhadarabot, kapcát csavart, s erre került fel a megkérgesedett bakancs. Nos, egyszer ebből keveredett baj. Hallottam, hogy István bátyám (én a parasztokat is általában uraztam, de őt így szólítottam meg) leesett a lábáról, nem tud menni, mert a kemény bakancs rettenetesen feltörte a lábát. Nagy bajban van, az egyedül élő ember nem tud a távoli Pusztaközponti-boltba menni, s a szomszédok hordanak neki kenyeret. Ha a jó szomszédok nem könyörülnek meg rajta, elpusztul. Űgy éreztem, hogy nekem segítenem kell. Igen ám, de akkor Orosházán kenyérmizéria volt. Minden reggel hajnali 4 órakor már sorba álltam kenyérért. Ha az első 20 33