Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

írásban számoljak be múzeumom életéről. Beszámolóm 1949-ben jelent meg az Ethnographiában. Kezdettől fogva többször felkerestem levéllel: beszámoltam munkámról, valamint a kardoskúti filmezés előkészületeiről. Mindenkor kértem szíves útmutatását. A hagyományos paraszti gazdálkodással kapcsolatos kutatásaimról annál is inkább beszámoltam, hiszen leveleimben kértem, hogy készülő nagy munkám számára biztosítson helyet az Ethnographiában. Ezzel szerettem volna bemutatkozni a „szakmának". Végre a kardoskúti Kérdő-tanyán megfigyelt munkámról szóló tanulmányom 1954-ben megjelent az Ethnographiában, amelynek Balassa Iván a szerkesztője volt. Ez nem is ment olyan könnyen. Ugyanis tanulmányom — ha messziről nézzük — leíró jellegű. Szerencsére munkám jelentős erényekkel bírt. A megfigyelt munkák olyan részletesen, alaposan vannak leírva, hogy forrásértéke vitathatatlan. Tanulmányom megjelenése egy kis elégtétel volt az igazán jó munkák számára. Balassa Iván az orosházi múzeumot úgy tartotta számon, mint egy vidéki támaszpontját, amelyre mindig bízvást lehetett számítani. Például: egy kérdőívét nekem is elküldte, s azt nagyon részletesen feldolgoztam. E munka ugyanakkor engem is csiszolt, őszinte barátságunkra jellemző, hogy megtiszteltük egymást azzal, hogy családi otthonainkban is meleg szeretettel üdvözölhettük egymást, családtagjainkkal egyetemben. Néprajzos pályám kezdetén tanácsaival segített, elismerésével buzdított Gunda Béla, a debreceni egyetem néprajzi tanszékvezető tanára. Orosházát számon tartotta, hiszen első néprajzi publikációja környékünkön született: 1938-ban Nagyszénáson tanulmányozta a kenyérsütést. Orosházán ismerkedtem meg a Professzor Ürral, és szívélyes viszony alakult ki közöttünk. Ezért a munkáim kéziratát elküldtem neki véleményezés, tanácsadás céljából. Az első időkben ez sokat jelentett számomra. Idők múlásával Gunda Bélát annyira megterhelték munkái, hogy alig maradt ideje a velem való bíbelődésre. Mindig levelezés útján találkoztunk, de egyszer-kétszer felkerestem az egyetem Néprajzi Intézetében is. Önbizalmamat és munkakedvemet nagyban fokozta, hogy tudtam Róla, a könyveimet, kiadványaimat kedveli és számontartja. Igyekeztem is kiadványaimat eljuttatni Hozzá, annál is inkább, mert munkáim könyvárusi forgalomba nem kerültek. Az utóbbi időben ritkábban kerestem fel levéllel, később a levelezésünk megszakadt, de barátságunk nem. Bálint Sándor emberségével tett rám nagy hatást. Emlékszem barátságunk kezdetére. Abban az időszakban, amikor őt méltánytalanul mellőzték, néha a szegedi múzeumban is összegyűltek értekezletre a múzeumigazgatók. Ilyenkor mindig közénk jött. Ritkán jártam Szegedre, de akkor otthonában mindig felkerestem. 1957-ben visszakapta néprajzi tanszékét az egyetemen. Egyszer meglátogattam. A Hivatalos Közlönyből ugyanis arról értesültem, miszerint van rá mód, hogy a múzeumban dolgozók levelező úton végezzék el az egyetemet. A gyakorlattal rendelkezők a tanulmányaikat 18