Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

tartásmód részleteinek feltárásán keresztül kell felhívni a figyelmet a ter­melőtevékenység jelentőségére. Az ismertetés megemlíti, hogy a rögzíté­sében módszeresen törekedtem adataimnak időhöz kötésére, bár több eset­ben ezt árnyaltabban is tehettem volna. Az ismertetés elismeréssel szól a mű stílusáról: „A szerző fogalmazása sallangmentes, világos és tömör." Bírálóm azt is megjegyzi, hogy a rajzok és fényképek aláírását jobban egyez­tetni kellett volna, s így a némi ismétlést el lehetett volna kerülni. Viszont a kötet rajzai igen kiválóak, a néprajzi publikációk átlagos szintjét megha­ladják. További hiányosság: A Pusztai trilógiám első kötetében a földmű­velésben közlöm, hogy a Pusztát kétféle lakosság ülte meg, a vásárhelyi ős­lakosság és a „befurakodó" orosháziak. S kár, hogy az állattartási munkám­ban sem konkretizáltam. ,,Helyes lett volna mind a földművelés, mind az állattartás vizsgálata során konkrétan megmutatni. Ez legalább olyan fon­tos kérdés, mint az agrártechnika ismertetése." Mindezeket a hiányossá­gokat a Paraszti trilógiám utolsó tagjában, a „Parasztélet a Vásárhelyi ­pusztán" című könyvemben, a „Kétféle népesség" fejezetben dolgoztam fel részletesen. Az állattartás kötet ismertetését Barabás Jenő felhasználta arra, hogy röviden foglalkozzon az immár 2 évtizedet meghaladó kutatói tevékenysé­gemmel. Miután megállapításai tanulságosak, a lényeget közlöm. Megálla­pítja, hogy a múzeumi munkámon keresztül kapcsolódtam be a néprajzi kutatásba. Publikációimat ismerve, szerinte jól megfigyelhető igényeim folytonos növekedése. A csúcsot szerinte az „Orosháza története és nép­rajza" jelenti, amelyet Balassa Iván az Ethnographia 1966. évfolyamában elismerően méltat. Barabás Jenő szerint is az Orosháza monográfia jelen­tősége jóval túlmutat egy szakkutatási ág érdeklődési körén az ismeretek széles halmazának feltárásával. Munkásságom lényegét mégis a néprajzi tevékenységem jelenti, döntően az agrárethnográfia körében. Kutatásaim csak látszólag lokális jellegűek, eredményeim azonban egy nagytáj, a magyar Alföld gazdálkodásmódjának reprezentációját jelentik. A „Takarás és nyomtatás a kardoskúti (Békés m.) Kérdő-tanyán" az Ethnographia 1954. évfolyamában bizonyára azon cikkek közé tartozik, melyet 50—100 év múlva is fellapoz az, aki a magyar földművelés, gabonatermesztés techni­kája iránt érdeklődik. Az értékelő kiemeli, hogy a néprajztudomány közreműködésemnek kö­szönheti, hogy sikerült filmre venni a Kérdő-tanyán a nyomtatás egész munkamenetét. Találó a megállapítás, hogy munkáim nem spontán módon, semmi esetre sem öncélúan jöttek létre, szerves részei a bizonyos mértékig tervszerű néprajzi kutatásnak, annak a programnak, amelyet Tálasi István hirdetett meg 1951-ben. A megállapítás jólesett. Én is azokhoz tartoztam, akik a rájuk eső részt kifogástalanul teljesítették: „ . . . bár ennyire meg­valósult volna minden részlete". Munkásságom tehát egy országos kutatási terv szerves része volt. Barabás Jenő szerint „Nagy Gyula ezt a feladatot tudományunk mai 102

Next

/
Thumbnails
Contents