Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)
galt a misera plebs contribuons (nyomorult adófizető nép)névre. Az előbb ismertetett tények értetik meg velünk, miért mondotta Montesqieu: ,,Aki a feudalizmust akarja tanulmányozni, annak Magyarországra kell jönnie". Magda sohasem maradt meg a gazdasági-társadalmi diagnózisnál. Nemcsak a hiteles kórkép érdekelte. Azt is vizsgálta: ,,Van-e a Magyar Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Európai szabad és független Nemzetek között tisztelettel és méltósággal meg tarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas és boldog is lehet?" Más szóval: nemcsak a terhes robotra, „melylyek kevés időt hagynak a parasztnak az ő földeinek jobbítására", nemcsak ,,a trágyának fogyatkozásaira" (értsd: fogyatékos voltára) figyelt fel, amely miatt ugarban marad ,,a harmadik mező", hanem a tudatlanság — ,,a jobb megvetése", továbbá a „terméketlen vármegyék felettébb való népessége" és a „termékenyek" (Szabolcs, a Kunság, Csongrád, Csanád, Békés) népetlensége is izgatta, mely utóbbi jelenség nagy népvándorlást idéz elő az országban különösen kaszálás és aratás idején. Látta aridegállattartás okozta mérhetetlen károkat; ijesztő adatokat közölt az ,,ég alatt telelő és nyaraló szilaj marhák" pusztulásáról. Elpanaszolta, hogy istállózó állattenyésztés híján „némely teleken", különösen „iszonyú fergetegek" idején „egy nap vagy egy éjjel ezrenként hull a szép marha, s egész nyájak elvesznek". 1816. januárjában pl. „80 000 darab szarvas és más marha" pusztult el. „Egy Apátzi árendásnak — közli más helyen — 900 ökrei közül 400 darab veszett el ; egy másnak a Bánhegyesi pusztán 560 darabból csak 30 maradt". Valóban kemény lecke volt ez, mégsem tanultak belőle az emberek. Felismerte az egészségtelen mocsarak lecsapolásának halaszthatatlanságát. Az ekként nyerhető hasznos területek „tsak nem 100 000 famíliának adnának lakhelyet és kenyeret", egyrészt meghonosítván a „Körös és Berettyó vizei körül a rizs-kása termesztését", másrészt a lápoknak, mocsaraknak termékeny szántóföldekké — rétekké változtatása által. Legnagyobb visszahúzó erőnek azonban a tulajdon igazságtalan elosztását tartotta. Azt, hogy „a földmívelő parasztnak és polgárnak örökös földje s birtoka (proprietasa) nints. A más tulajdonát sem nem szereti az ember, sem nagyobb tökéletességre vinni nem igyekszik úgy, mint a magáét". Tudván tudta azt is, milyen féloldalas a fejlett ipar és kereskedelem nélküli állam; hogy az időjárás viszontagságainak kitett agrárország 1—2 év alatt elszegényedik. Elítélte Mária Terézia és II. József ellenséges politikáját — azt, hogy nem egyenlően bántak a tartományokkal —; a termékek behozatala ugyanis „túl borsos árat jelent", míg „a nyersanyag felvásárlása alacsony összegen folyik". Az, hogy egyet értett Montesquieu-ve\, aki „a földmívelést minden fabrikák legnagyobbikának mondotta lenni", még nem zárja ki, hogy el ne marasztalja Mária Terézia 1754-ben és 1755-ben, 77. József 1784-ben és 1788-ban hozott vámintézkedéseit, az ún. „harmintzadokról" kiadott lajstromokat, melyekben „azon rendelés tétetett, hogy a Magyarok kirekesztessenek a külső kereskedésből, hogy az Ausztriai Német tartományokban elő mozdíttassék a manufaktúráknak és 95