Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

resztelők dőre fényűzésének korlátozására s nem utolsó sorban a lakosság laza munkafegyelmének a megszilárdítására. A fátlan-füvetlen pusztaság ésszerű megművelését leginkább az elmaradott gazdálkodásmód akadályozta. A csaknem évről-évre megjelenő királyi rendelkezéseket, amelyek ,,fűzfák és más gyorsan növő fák" ültetését, telepítését követelték, alig-alig lehetett foganatosítani. Ha megpróbálkoznak vele, akkor sem fakadt sok haszon belőle: nem magyarázta meg senki, hová érdemes és hová kellene ültetni a magot vagy a vesszőt. Az 1761-ben kipróbált kukorica termelés bevezetéséhez is széles körű, fáradságos propaganda kellett, de hát lehetett-e mást várni és tenni a mezőgazdasági ismereteknek olyan átlagszintjén, amelyben a sáskajárás ellen nagy mennyiségű lőpor elpuffogtatásával védekeztek, és kinevették azt, ki megtrágyázta földjét, s azt állították: a fűnek nincs magva; a szénát apróra vágva kell vetni. Markovicz Mátyás tudván tudta, sőt hirdetni is merte, hogy csak a munka, a dolgos kéz teremthet itt jobb életkörülményeket. Ezért rendelkezett úgy, hogy községében a mezei munkák idején hétköznapokon naponta csak egyszer harangozzanak, s az emberek a munka rovására ne töltsék többszöri imádkozással a templomban az időt. Ezt sem Isten, sem Krisztus, sem egyetlen apostol nem kívánja tőlük. Érthető, hogy ezt az élet minden területét átfogó, munkára serkentő, merész hangvételű szabályzatot nem mindenki fogadta egyöntetű lelkesedéssel. Markovicz is hamar szembekerült a „kicsinyesség és tétlenség" szellemének, a „ceremóniakórság, az önálló gondolkodás hiányának" nagy pipájú-kevés dohányú helyi képviselőivel. Csak Harruckem Szarvason átutazó „lelkiismeretes jószágkormányzójának" sikerült megmentenie szinte az utolsó percben az öntelt községi bíró esztelen dühétől, aki már-már állásától és kenyerétől is meg akarta fosztani. Veje, a még nagyobb társadalmi elkötelezettségű Tessedik Sámuel nemcsak hű követője lett apósának, hanem sorstársa is. ő tett legtöbbet a XVIII. század végén és a XIX. elején a vidék kultúrtájjá formálásáért. Áldozatra kész nagyszerű ember volt, határozott egyéniség, aki keveset törődött önmaga egyéni hasznával. Szelet vetett és vihart aratott, csak azért, mert messze világító torony mert lenni a szellemileg sötét békési éjszakában. Nehéz eldönteni : miben volt a legnagyobb : tudásban, hazaszeretetben, emberiességben vagy a természet elkötelezett vizsgálatában ? Teljes életet élt, s ehhez életének minden percére szüksége volt. Nem ért rá céltalanul nézelődni — mindig látni, tapasztalni akart. Keresni az igazságot, a jelenségek mögött rejtőző törvényszerűségeket. Óriási teherbírás, tudatos népnevelő szándék, az egész ország gazdasági, ipari, kereskedelmi gondja és megoldásának mikéntje foglalkoztatta. S miközben minden erejével a társadalmilag hasznos polgárt képviselte, és tudását, képességét közvetlen környezete javára áldozta, féltékeny percemberkék irigysége és 57