Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

gatósághoz. Véleményünk szerint több érv szól amellett, hogy „vádaskodó beadványaikat" ne tekintsük egyéni kezdeményezéseknek. Ha történetesen csak egyikőjük ellen léptek volna fel, talán nem is kételkednénk cselekedetük spontán jellegében és igazában, függetlenül attól, hogy ilyen lépésre, melyre a rendtartás sem adott nekik engedélyt, eddig még sohasem szánta el magát az ifjúság. Elgondolkodtató az is, miért éppen csak őket támadták, akik nagy műveltségük, példás emberi helytállásuk, áldozatos hazaszeretetük alapján az iskola díszei, a magyar szellemi élet kiemelkedő egyéniségei voltak. Miért éppen reájuk ragasztották azt a valójában nevetséges, a mi szemünkben nagyon is árulkodó, megbélyegző jelzőt, hogy szakjukban nem voltak eléggé képzettek? Az iskola alkalmazásában maradt másik kettő talán nagyobb tudású és pedagógiailag-emberileg sokkal tökéletesebb volt, mint ők (ellenük ugyanis nem tiltakoztak), kiknek szakmai dolgozatait a legfelsőbb tudományos körök — Akadémia, Kisfaludy Társaság — vitatták és publikálták ? De elgondolkodhatunk azon is, hogyan lehetséges, hogy Haynaunak és Bachnak országunkat és népünket megalázni, „néma tartománnyá" alacsonyítani akaró rémuralma alatt, miként élvezhettek ilyen „demokratikus" jogokat a szarvasi diákok, amikor a rendszer éppen a nemes eszmékért könnyen hevülő tanulóifjúság esetleges rendzavarásától tartott a legjobban. Bloch esetében — akinek emberi és pedagógiai gyengéit erősen felnagyítva és eltorzulva sorolták fel a beadvány szerzői — ezen kívül még az is szemet szúr, hogy 1848 szeptembere óta, amikor a beígért pesti eg3^etemi katedra reményében hivatalosan lemondott állásáról, többé nem tanított Szarvason. Önkéntes távozása felmentette az egyházmegyét az alól az erkölcsi kötelezettség alól, hogy — ha csakugyan reménytelenül rossz tanár volt — újra megválassza és alkalmazásáért kitartó harcot vívjon az államhatalommal. Nos, vele kapcsolatban azért is elfog bennünket a hitetlenség és a kétely, mert hazatéréséig, illetve újraválasztásáig két teljes tanév telt el, s minthogy annak idején túlnyomórészt a végzős tanulókat tanította (a filozófiai tanfolyam II. évfolyamának „fizikusait." és a teológiára előkészítő egy éves „istenészeti" osztály hallgatóit — őket a héber nyelvre), aligha lehettek sokan a diákok között olyan csalhatatlan „ítészek", akik pedagógiai-didaktikai tevékenységének sajnálatos hibáit saját tapasztalataik alapján reálisan megítélni és jellemezni tudhatták, méghozzá olyan magabiztosan, hogy véleményüket az egyházmegye döntése ellenében is fenntartsák és hangoztatni merjék. Érthető, ha arra gyanakszunk, hogy mindkettőjük ügyének hátterében olyan erő, olyan tekintély kellett hogy álljon, aminek vagy akinek saját céljai alátámasztásához, esetleg éppen egy politikailag „szükséges", de népszerűtlen lépés igazolásához volt szüksége az ifjúság írásos tiltakozására. (Nádor csak a Oreguss ellen beadott tiltakozó irat külső sugalmazását tételezte fel.) Kizártnak tartjuk ugyanakkor, hogy a terhelő iratokra a fegyelmi eljárások elindításához szükség lett volna. Azokat nélkülük is megkezdhették és le is folytathatták. A 240