Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

többiek, ő a magyar virtus eszményi megtestesítője, őt tekinti igazi ellenségnek a török, s méltó ellenfélnek maga a szultán is, aki kedves vezéreinek (Kucug basa, Szulficsár, Ilián, Eligán) fogságba hurcolása, illetve halála miatt a végső leszámolás parancsával küldi Pertáfot és nagy seregét Gyula alá. Már az első perctől kezdve nem lehet kétséges, hogy Nemes Vörös nem tévedésből, nem is valami késleltetett expozíció kedvéért állít Toronyi Tamás emberfeletti erejének, bátorságának, vakmerőségének, Dombegyháza, Tamáshida, Gyapjú és Kétegyháza mezején vívott győzelmes párviadalainak emléket műve első fejezeteiben, hanem hogy maradéktalanul elhitesse, és elfogadtassa olvasóival — ő és nem Kerecsényi a vár igazi feje. Hogy tőle függ minden, úgyannyira, hogy Kerecsényi is csak az ő szerencsétlen halála után mer árulásra vetemedni, s adja föl gyáván és hiszékenyen a várat, megszégyenítve vele a vitéz katonák hősiességét is. A történelmi realitás ezzel a művészi igazságszolgáltatás törvényének engedelmeskedik, s jobban kiemeli Vörös célját, a mű kezdettől fogva érzékeltetett szándékát és eszmeiségét. Azt a nagy különbséget, amely a nép, az egyszerű katonák önfeláldozó hazaszeretete és a főnemes kapitány hazaáruló hitványsága között fennáll. Szerencsés és nem kis költői talentumra, pompás művészi érzékre vall az a megoldás is, hogy a rettenthetetlen hőst, Toronyit nem földi erő győzi le. Az omló várfal temeti maga alá, amikor öldöklő csatáját Pertáf kardforgatásban kiválóan képzett fiával vívja. Buta, értelmetlen halála felfokozza az érte is bosszút állni akaró gyulai vitézek erejét. Szenvedélyes elszántságuk, bátor önfeláldozó harcuk avatja őket a végvári harcok erkölcsi győzteseivé, méltókká az utókor tiszteletére és hálájára. Nemes Vörös Mihály jó dramatizáló -megjelenítő erővel írt, színes leírásokkal tarkított, de meg-megdöccenő ritmusú verses krónikájában életre kelt szinte az egész vidék. A már említett községeken kívül — mintha geográfiai ismereteit is igazolni akarta volna az énekszerző, aki Borosjenőt tévesen már a gyulai vár eleste előtt török kézben tudta — a következő falvakat és pusztákat sorolta fel: Csomorkány, Fecskés, Szöllős, Kígyós, (Vásárhely) Kutas, Újváros, Bánhegyes, Gerendás, Orosháza (Oroszok Háza), Szentes, Szenttornya, Kisecserd (elpusztult falu: Ecser) Derekegyháza (Gyerekek Háza), Varsány (Gyulavarsánd). Jellemző módon Békést, Berényt, Csabát és Szarvast nem, holott tudvalevő, hogy Békésen és Szarvason a gyulai várnak elővédjeként sánc is állott. A vár története máig foglalkoztatja a környék íróit és költőit. A felszabadulás után IvanUs Illés drámát és regényt, Bálint Tibor pedig verses elbeszélést írt róla, ügyesen támaszkodva mind a régi történelmi kútfőkre, mind az irodalmi hagyományra. A gyulai vár regényét írja Dér Endre is. 21