Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

Valóban csak a legszűkebb baráti kör tagjai isméitek és tudták döntése igazi okát. Garay János a Kisfaludy Társaság 1847. évi közgyűlésén tartott emlékbeszédében ekként indokolta sógora. Vajda váratlan lépését: amikor 1839-ben a Dalhonn&l „sem bírt annyi 1 észvétet (értsd : olyan érdeklődést) gerjeszteni, hogy belőle aláírás útján az első célba vett 4 kötetet, nemhogy nyereséggel, de csak tisztán kára nélkül is kiadhassa . . . megcsüggedt és kiábrándult ... Ez időtől fogva ... az irodalmon kívül kezde keresni magának állást, hogy szellemi működésének véghezvitelére szükséges anyagi támaszt megszerezze." így ment a tanítói pályára. Állítása ellent mond azoknak a szarvasi történészeknek, akik azt a tetszetős teóriát szőtték, hogy Vajda kizárólag pedagógiai-didaktikai rendszerének — iskolaszervezésre vonatkozó elképzeléseinek a helyességét akarta kipróbálni a gyakorlatban, s mivel erre Tavasi megválasztásával Pesten nem nyílhatott alkalma, vidéken vállalt munkát. Annyi mindenesetre kétségtelenül igaz, hogy a pesti protestáns főiskolai pályázaton dicséretben részesített dolgozatának szemléleti modernsége messze felülmúlta társaiét. Igaz az is, hogy az 1842-ben kiadott Nemzeti Ábécéje (Olvasó és mulattató könyv magyar szorgalmas fiúk és leányok számára, nálunk eddig egészen új mód szerint) sem csupán színes képes illusztrációinak nagy számával és azoknak minőségével keltett megérdemelt figyelmet, hanem számos egyéb eredeti ötletével: logikus felépítésével, olvasmányainak és jól rendszerezett példamondatainak merész demokratizmusával és azok korszerű magyarázatával stb. A szarvasi gimnázium ProtocoUuraának (jegyzőkönyvek gyűjteménye) 1843. jan. 17-i feljegyzése meg azt tanúsítja, hogy Vajda már megválasztása előtt javaslatot tett az „iskola tantervének megváltoztatására, melyet az egész itteni testület egyhangúlag helyeselt ós elfogadott" (Ilanzó), Ezek azonban még nem bizonyítják Nádor Jenőék feltételezésének a helyességét. A pályaműként beadott, „Keressük a legszebbet; merjük a legnagyobbat!" — jeligével ellátott, „szép, lelkes, sok helyen szív-rázó értekezés" ugyanis eléggé egyoldalúra sikerült. „Gyönyörű theoria, de alig más" — jellemezte értő kritikusa. S ez így igaz. Uralkodó vonása az iskola és a nevelés politikumának igazolása, illetve a polgárosodást segítő korszerű nevelési irányzatok propagálása lett. Ezért érthetünk egyet a kortárs-bíráló Bocsor Istvánnal : „Sok szavát aranybetűkkel szeretnők a nevelés temploma homlokzatára nyomtatni". Kénytelenek vagyunk azonban elismerni azt is, hogy a többi pályázó — nagy pedagógiai gyakorlat birtokában — jobban megközelítette a kiírás szellemét, mint ő, akinek műve nélkülözte a gyakorlati kipróbálás aranyfedezetét. Eladdig ugyanis csak magántanítványokat nevelt, gimnáziumban nem tanított, márpedig a pesti iskolai főhatóság szakszerű pedagógiai elvek ós elméletek konkrét megfogalmazását és gyakorlati megvalósításuk elemző magyarázatát követelte a pályázóktól. A 40-es évek elején különben roppant gyorsan változott a helyzet. Az 1841. 210